Folytassuk a nagy visszatérések sorát. Bár a Pure Reason Revolution esetében a „nagy” jelző részemről indokolatlan, lévén korábban nem ismertem ezt a formációt. Viszont az április elején megjelent visszatérő lemezük, az Eupnea alapján úgy érzem, érdemes megismerkednem a diszkográfiájukkal! A brit alternatív, elektronikus prog. rock csapat három nagylemezt adott ki 2006 és 2010 között, majd 2011-ben feloszlott. De tavaly a két alaptag, Chloë Alper és Jon Courtney úgy döntöttek, hogy ha társak nélkül is, de folytatják. Így született meg a bő háromnegyed órás, 6 dalt tartalmazó Eupnea.
Aminek ismeretében nem értem hogyan maradt ki nálam eddig a PRR. Ugyanis bár hatásaik érezhetők, mégis elég egyedi színfoltot jelentenek ők a progresszív színtéren. Mivel korábbi albumaikat még nem sikerült meghallgatnom, így csupán mások véleményére tudok hagyatkozni. Amik szerint a bemutatkozó korong még klasszikusabb prog. rock-ot tartalmazott, aztán a két folytatáson már nagyobb teret kaptak az elektronikus hangszerelések, stílusok. Az Eupnea pedig eddigi munkásságuk keverékét, velejét adja.
Már rögtön a kezdő New Obsession-ben kiderül, hogy mi adja ennek a formációnak a legnagyobb különlegességét. Az, hogy a két főhős szinte végig együtt énekel. Persze van amikor csak Jon és akad, amikor csak Chloë hangja szól, de úgy 80%-ban egyszerre hallható a kellemes női és férfi hang. És ilyet, ebben a formában nem nagyon hallottam még eddig más zenekarnál. Mivel mindkét tag az ének mellett hangszereken is játszik, amik közül közös pont a szintetizátor, így nem meglepő az erőteljes elektrotuning használat. Sőt gyanús, hogy a dob is gépi, mivel tudtommal dobolni egyikük sem tud. De ha így is van, egyáltalán nem feltűnő a dolog!
A tíz perc fölé kúszó Silent Genesis a kezdő tételnél is ütősebb, az eleje a Pink Floyd-ot is megidézi, aztán a folytatás inkább már a Porcupine Tree-vel mutat rokonságot. Mert hogy Steven Wilson egykori csapatához hasonlóan ha kell a PRR is tud keményen, metalosan szólni! Az elszállós, pszichedelikus etapok közé néha akkora riffeket pakol Jon, hogy csak lesek ki a fejemből! 7:20-tól olyan gépies döngetésbe kezdenek, hogy Trent Reznor sem csinálta jobban a NIN legfényesebb korszakában. Szóval zeneileg is nagyon rendben van a Pure Reason Revolution, de engem mégis a férfi-női duplavokál fogott meg. Nagyon igényesen, ötletesen rakták össze az éneket! A Maelstrom zenei alap szempontjából trip-hopos, jazzes, Jon orgánuma viszont néha tiszta Billy Corgan. De ez a nóta több szempontból is az amcsi Jolly dolgait idézi. És a Muse hatása is érződik a hangszerelés tekintetében.
A Ghosts & Typhoons kezdése ugyancsak trip-hopos, a Massive Attack is megirigyelhetné! Néha még az Anneke-vel készült utolsó The Gathering lemezek is eszembe jutnak a PRR egyes megoldásairól, hangulatairól. Tehát baromi színes, változatos, magával ragadó muzsikát játszik ez az angol duó! Nehéz őket beskatulyázni, de talán még mindig a tág értelemben vett progresszív rock alá illenek be leginkább. Amúgy eléggé addiktív ez a zene, hallgatásról-hallgatásra jobban beszippantja az embert! A Beyond Our Bodies a lemez balladája, egy finom, bensőséges szerzemény. A lágy kezdés után azért ez is bekeményedik picit, legalábbis amolyan power-líra kerekedik ki belőle. Sőt, még egy agyoneffektezett, torzított gitárszóló is felcsendül benne! Zárásként a címadó tétel csendül fel, ami van annyira erős, hogy szinte föl sem tűnik a 13 és fél perces hossza. Ugyanis ezt a darabot is sikerült tartalommal megtölteniük. Tanítani valóan építkezik ez a tétel, egyre rétegzettebbé válik, a középrész drámai, felkavaró, de az elszállások is bravúrosak, csakúgy, mint a néha feltűnő metalos riffelés. Általában nem szeretem a torzított éneket, de ebben a dalban még azt is jól, és megfelelő mennyiségben alkalmazzák!
Porcupine Tree, vagy épp Pink Floyd fanok, ha eddig nem ismertétek a Pure Reason Revolution-t, akkor pótoljátok hiányosságotokat!
Naga és a többiek, szerintem az Eupnea még nektek is tetszeni fog! 🙂
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.