Purification
The Exterminating Angel (2021)

Új divathullám söpört végig manapság a Hangpróbán: mindenki szeret az általa kevésbé kedvelt vagy ismert műfajokat illetően a tucat kifejezést használni. Mivel minden második órában kijön egy új black vagy death metal anyag, ezekkel nem is áll szándékomban vitatkozni, még akkor sem, ha én inkább az alapvető minőséget keresem. Viszont kíváncsi vagyok, ki lesz az az elvetemült, aki egy bekerülő epikus, tradicionális doom kapcsán le meri ezt írni. Jellemzően évente 5, maximum 10 jelentősebb kiadvány érkezik a műfajban, melyek közt 1-2 képviseli a krémet. Idén ez még ennél is gyászosabb, hiszen a Wheel epikus doomján kívül más kiadványt még nem igazán kaptunk, amire a rajongók felkaphatták volna a fejüket. Akadt ugyan egy új versenyző a Servants To The Tide személyében, de ott inkább beszélhetünk lelkes kezdésről, mint maradandó lemezről. Ha a tradicionális vonalat nézzük, ott sem rózsásabb a helyzet, mivel egyedül a Thunder Horse szállított egy megbízható lemezt, sok stoner ízzel, valamint a most tárgyalt szintén új játékos, a Purification. Az oregoni banda 2018-ban kezdte csak meg tevékenységét, miután a rövid életű Thrown nevű heavy/speed formáció tagjaiból alakult újjá. Mivel megvolt a közös rutin, gyorsan munkához is láttak és sorban letudták a demó, EP köröket. Ezeknek a dalaiból és ötleteiből megszületett rá egy évre a bemutatkozás Destruction Of The Wicked címmel, ami elég szépen felhívta a bandára a figyelmet.

Iszonyat retró hangzással hoztak egy olyan hangulatot, amit a 80-as évek óta nem igazán tudtak: konkrétan az első Saint Vitus és Pentagram anyagokba ásták bele magukat könyékig. Személy szerint nem ájultam el a lemeztől, viszont a rá következő évre született Perfect Doctrine már sokkal több örömöt okozott. Kellett ennek a brigádnak a jobb hangzás és megjelent náluk az a fajta pátosz is, amit sikertelenül hajszoltak az első kiadványon. Néhány hónapot kellett csak várni egy újabb nagylemezre, ami alapvetően felvetett bizonyos kérdéseket a minőség tekintetében. A Dwell In The House Of Lord Forever nem túl szerencsés színeivel, feldolgozásaival és pszihedeliával átitatott tételeivel gyorsan el is ment mellettem. A tempót viszont a zenekar továbbra is csak a zenében tartja kordában, hiszen itt a leghosszabb, eddigi leggrandiózusabb alkotás, a The Exterminating Angel, amire végre egy mutatós képet is sikerült összehozni. Úgy érzem ez a csapat alkotás közben érzi, hogy fejlődik és szintén a folyamatok közben találja meg a megfelelő irányt. Itt is megtalálható minden eddigi ismertetőjegyük, valahogy mégis egységesebb, kiegyensúlyozottabb lett az egész produkció.

A hangzás továbbra is régimódi, de ezúttal belesimulnak a dallamok, amiből bőséggel akad, és ívekkel, történésekkel robognak rajtunk végig a hosszabb tételek is. Az én nézetemben egy doom metal csapat akkor válik naggyá, ha megértik, hogy a műfaj veleje nem az egyszerű riffek és monoton dalfolyamok miatt létezik immár szinte a metallal egyidősen, hanem azért, mert az igazán jó zenészek ezeket az egyszerű mozzanatokat igazi, fogós dallá tudják alakítani. Ez bizony baromi nehéz feladat és nem véletlenül emelem meg a kalapom azok előtt, akik a kevésből hatalmasat tudnak alkotni.

Itt van kezdésnek például az Unholy Resurrection, ami bő tíz percével elriasztja a pozőröket és kényezteti az arra érdemes réteget. Mélabús, kellemes gitárdallamokkal nyit, amolyan Pallbearer hangulatot árasztva, harangszóval, baljós, torz billentyűvel a háttérben. Megjelenik a dob, megindul a könnyed, érzelemfakasztó doom, amibe késként hasít bele egy olyan riff, amitől kislábujjtól fejtetőig befeszül az ember teste, ha le akarja játszani terpeszbe ugorva, a levegőt markolászva. A következő fokozat az ének belépése lesz, ami nagyon távolról érkezik, akárcsak az egykori Warning esetében. Előre haladva mégis közelebb csalogat, megnyílik előttünk, hogy átérezhessük a bánatát, haragját. Ugyan minőségben nem érnek fel az egykori Scald énekes, Agyl vokáljával, de nála tapasztaltam sokszor hasonlót. A kórus megjelenése a Fall Of The Idols legszebb pillanatait hozza vissza, mikor hirtelenjében újabb változás történik: középtempós, valóban ősi heavy metal muzsikára váltunk, ami közben záporoznak ránk az egyszerű, de nagyon hangulatos gitárszólók. Az utolsó percekbe belefér a már említett elszállós rész, ami így sokkal ütősebb, mintha azt végig kitartották volna.

A keményebb gitárok mellőzésével született On Earth As It Is kiváló hangulattal operál, aminek lassú vonaglása az intenzívebb szólókkal kifejezetten üdítő tud lenni. Több helyen is jellemző ez az akusztikusabb irányba való terelés a lemezen, ami érdekes módon az egyszerűsége ellenére kísérletező, művészibb hangulatot képes teremteni. A melankóliából a címadó már-már hard rockos témái ráznak fel, de a rövid Sublime Thrones In Kaaba is megéri a pénzét. A korai Black Sabbath lemezeken volt szokás hasonlóan rövid dalok beszúrása: ilyen volt a Planet Caravan, a Solitude, az Embryo, az Orchid, a Laguna Sunrise és a szerintem zseniális Supertzar is. Ezek jellemzően szakaszokra osztották az adott albumot. Így van ez a Purification esetében is, hiszen a Dreamtiger az eddigieknél is közelebb áll a régi, hagyományos doomhoz. A dal külön érdekessége, hogy hangszerei még nyersebbnek, élőbbnek hatnak, ez kifejezetten a basszusgitár uralmára érvényes néhány helyen. Az albumot a közel öt perces játékidejével rövidnek számító The Way Of All Flesh zárja, de mondanom sem kell, hogy jó műfaji szokáshoz híven ez a legdepressziósabb, leglesúlytóbb szerzemény az egész kiadványon.

Ha szereted a doomot, főleg a hagyományos, klasszikus vonalat, akkor nem sok anyagból válogathatsz idén (eddig legalábbis), így mindenképp érdemes leegyeztetned egy találkát a Purification anyagával. Megmondom őszintén azt is, hogy a The Exterminating Angelnek bőven kellett az érési idő, a hallgatási mennyiség, hogy megadja magát, tehát nem egyszerű falat, de ha megvan a közös nevező, akkor megfelelően csillapíthatja a lassú zenék iránti vágyunkat. A nehézséget továbbra is a régies hangzás adja, amihez egy jó adag tompaság is társul. Ez hozzáad ugyan a hangulathoz, de ugyanakkor egy kicsit túl is van tolva. Hogy mennyire rajonghatnak a 80-as évek legalja mocskos heavy metaljáért, arról már maga a logó is sokat árulkodik. A csapatnak minden esetre ezek után már bérelt helye lesz azon zenekarok közt, akiknek bizalommal várom az új kiadványát.

Purification – The Exterminating Angel (2021): 2 komment

  • Armand szerint:

    Nekem bejött a lemez borult vonulata, kissé nevezném darknak, vagy gótikusnak is. Sok helyen nálam megjelenik egy Fields of the Nephilim, Type O, Witchcraft hatás és természetesen az általad említett hasonlatok. Annyi bizonyos, hogy rég született ilyen atmoszférikus, álmosan szendergős album. Nagyon el tud vinni. Köszi ért!

    • boymester szerint:

      Van egy egyedi hangulata az biztos. Mindig mondom, hogy a sablonból is lehet teljesen sajátos módon építkezni. Ha ez tetszik, ajánlom a többi lemezüket is, bár szerintem az elszáltabb anyagokat még nehezebb befogadni. De a rajongókat elnézve nem lehetetlen…

Angertea, Mudi, Nís
október 22.