Rage
Spreading the Disease (2022)

2022. szeptember 30-án jelenik meg a német speed/power ős-metal banda, a Rage legjúabb kiadványa. Ahogy azt Peavy elmondta néhány interjúban: a friss EP, a Spreading the Plague című kiadvány egy étvágygerjesztőnek szánt album a legutóbbi lemez óta eltelt csendből kitörve, egyben beharangozója az őszi Európa-turnénak. Ezen a körön október 20-án Magyarországot is érintik a Barba Negrában. Ahogy hirdetik, egy másik headlinerrel a Brainstormmal és várhatóan egy további vendéggel lépnek fel. Az EP a számomra annyira rövid, hogy elkezdtem morfondírozni, hogyan illeszthető be a csapat munkásságába. Annak, aki most ismeri meg őket, szívesen ajánlom, és az alábbi sorokkal igyekszem felkelteni az érdeklődését egy korábban újító ösztönbanda, mára német zenei iparosmunka szakmai versenyeken (értsd: új album) gyakran díjnyertes újításokkal tarkított munkássága iránt.

Régóta ismerem a Rage-t, az első nyugati zenekar + nyugati LP-im egyike (akkor kettőt vettem egyszerre) a Reign of Fear c. 1986-os debütáló albumuk fekete korongja. Az évtizedek során a zenék és dalok kánaánjában előfordult, hogy egy-egy lemezét nem vettem meg, ám eddigi életművük, mondhatni 67%-a megvan, és ma is szívesen hallgatom. Így vágtam bele a fél-lemeznyi EP felfedezésébe. Közben az eszembe jutott, milyen nagyra értékeltem amikor a heavy metal zenekarok közül az elsők között kooperáltak komplett lemezen vonósokkal, illetve a cseh filharmonikusokkal (Lingua Mortis, 1996). Ha újat nem is találtak ki a Purple-höz képest (de megelőzték a Metallicát), ez a masszív, erőteljes zene egészen új fényében szikrázott a CD-n.  Egy-egy kitérőre őket is elkapta az akusztikus láz (In Vain, 1998)… ám mindig visszatértek valahogy ahhoz a ritmikus-zakatolós heavy/powe/speed/thrash muzsikához, amit Peavy a legelején kitalált és a másfél-lemezes Avenger nevű ős-HM bandából magával hozott. Nekem úgy tűnik emellett, hogy a Rage megújulása újra és újra – leírom: sajnos – mégsem a zene, hanem az állandó tagcserék a zenekarvezető körül. Ezen a lemezen Peavy Wagner – ének baszus, Vassilios Maniatopoulos – dobok, Stefan Weber – szóló- és ritmusgitár és Jean Borman – ugyancsak szóló- és ritmusgitár felállással játszanak, 2021. második felétől így négyesben.

Az előzőek alapján tehát a Rage eddigi életműről szólva és annak fényében bemutatni az EP-t helyesebb, ha inkább Peavy mester munkásságáról írok. Változik a trió, vagy kvartett felállása, 3-5 lemezenként és 4-6 évenként, a logo pedig először gyors, majd lassú evolúcióval (változás-kifejező módon), ebben a zenekarban egyedül az alapító basszer-énekes a sarokpont, miután a Rage stílusa a folyamat fejlődéssel együtt is általa állandó. Így, többnyire bérzenészek (egyébként rendre kiváló hangszeresek) társaságát kelti a felállás, a MI ZENÉNKBEN annyira kedvelt önmegvalósítási vágy kifejezésének háttérbe szorulásával. Ennek ellenére a lemezeik minősége sosem esik egy szint alá. Noha akadnak a számomra (túlzón fogalmazva) unalmasabb, önismétlőbb dalaik, összességében 7/10-nek gondolom a legrosszabbat is.  A „szakmai versenyen” most ezzel az EP-vel nem hozták el az első helyet és a különdíjat sem. Az mantrázó, de minőségi zene, persze, ezen az EP-n is tetten érhető. Van, aki számára ez nem vonzó, ám, akik a Rage-féle metalt a speed majd power alstílusokba forduló zeneként szerették meg, azoknak sokat jelent az évtizedek alatt megtapasztalt stílus-biztonság. A Rage zenéje markáns, lemezről-lemezre hasonló, de legalábbis megkülönböztethető a kortársakétól is. Valaha az Angel Dust, a Paradox, később és máig is tán a Squealer, lehet a „szinte azonos stílusú” zenei követőjük, illetve a dallamosabb Bainstorm – a követő nem is jó szó a felsorolt bandákkal közösen taposott évtizedek után. A Rage-lemezeken hallható jellegzetes, korlátok közé szorított, kipréselt, mégis dallamos ének pedig korongról-korongra már nem is különösebben változik. Talán a 3-4-5. lemezeknél, még felfedezhető volt, nekem különösebben az Invisible Horizons-nál tűnt fel, azóta mind terjedelmében, mind dallamkészletében stabil.

Az albumon szereplő dalok, sorrendben: To Live And To Die / Spreading The Plague / The King Has Lost His Crown / A New Land (acoustic version) / The Price Of War 2.0 / Straight To Hell (live from the Cave). A nóták a 2021-es album, a Resuccertion Day írásának ideje alatt készültek, így ugyanolyan hangzást képviselnek.  A zenét folyamatosan ízlelgetve a To Live and to Die a számomra jószerivel nem is különbözik a két évvel korábbi The Price of War 2.0-étól. Azt kicsit szomorúan nyugtázom, hogy egy óvatlan pillanatban YouTube-ra bíztam magam. A lejátszási lista ajánlással valóban kissé egykaptafa, amit hallok – így már tudom, miért hallgatok továbbra is albumokat. Két tényt viszont érdemes leszögezni: a videoklip is jellegzetes, mindkét dal esetében. Bármennyire is szeretnék a zenekart bemutatni, azért Peavy a testes és robosztus megjelenésével erősen uralja a vizualitást. A dalok pedig, amellett, hogy nagyon tekerősek, az alapriffek többésge a Bay Area thrash-t idézik, de úgy, hogy azokat rengeteg dallamos, ötletes finomság szövi át. Jót tesz a zenekarnak kvartett-hangzás. A címadó Spreading the Disease dalban például a kérlelhetlen power döngölés feletti szellős-cincogós gitár, néha disszonánsan, kifejezetten érdekessé teszi a dalt. Hogy a majdnem rock’n’rollosan kezdődő szóló alatt párhuzamos ritmusozással, gömbölyű íveket fog és közben ismét drukkolok, hogy Peavy kiénekelje a magasabb hajlításait… és persze mindig sikerül neki. Jellegzetes, ahogy a dal egy disszonáns lazahúros pengetéssel ér véget. A The King Has Lost His Crown-t, a harmadik dalt valószínűleg képes leszek megkülönböztetni a többitől többszöri hallgatással.

Emlékezetes – ismét – a szóló és a párhuzamos szóló felvillanása. Furán lágy, már nem olyan pengeéles, mint más zenészek keze alatt volt a Rage évtizedekkel korábban, de nagyon kimunkált. Az A New Land akusztikus dallamai igazi felüdülést hoznak, szerintem az EP dinamikájának is jót tesznek. Amúgy ezeket az dallamokat hallottam már pl. az egyik kedvenc Rage-opuszomon, a Ghost lemezen is. De az énekes ismét meglep, hogy a mindig bizonytalannak tűnő, kvintes-oktávos nagyobb ugrások akadályait végül milyen pontosan lépi át. Említettem már a korábban is megjelent The Price…-t ami, ahogy hömpölyög a zene, a zúzást követő ismét virgázó szólóval kúszik a fülbe, máskülönben nem tudnám, hogy ez nem az első dal ismét. AZ 1995-ös eredeti koncepcióval készült dal egyébként hátborzongatóan aktuális, morálisan is elgondolkodtató. „Katonák, akik az izgalomért ölnek és háborúznak” – kezdi a Mester. A kissé újmetálos, metal-funk-os hangulatú, mély és játékos hangzású basszussal domináló Straight to Hell jó zárás a koronghoz, a 10-ből 7-8-pontos hullámzású anyaghoz. Valójában egy ’90-es évek végi, a grunge által agyonnyomott, útkereső amerikai dallamos metal banda dala is lehetne. Na, ez nem egy tipikus Rage-nóta: érdemes meghallgatni, és érdemes erre maga az EP is! Mert a csontra száradt tetemek és koponyák felett ölelkező csontvázakkal ábrázolt Spreading the Disease EP-n amúgy erőteljes, a keretek között változatos és a zenekarra jellemző, azaz jellegzetes zenét hallunk. Napjainkban, amikor az emberek többsége csak címsorokat olvas (azt is pontatlanul), szükség van az ilyen életjelre és az a tartalommal teli esemény-beharangozókra. Hogy ma kihez jut el a The Price of War üzenete, az persze kérdéses… Zárjuk Peavy gondolatával az ajánlót: „Ez az album egy köszönetnyilvánítás a rajongóinknak, akik oly sok éve a Rage mögött állnak. Alig várjuk, hogy újra találkozzunk velük-veletek valamelyik következő koncertünkön.” Jó szórakozást hozzá kívánok!

Explosions Tour
szeptember 30.
VR Sex
szeptember 30.