Raven
All for One (Reissue 2021)

Winci
2022. október 19.
0
Pontszám
10

Amikor egy kiadói értesítő nyomán nekiláttam a RavenAll for One (1983) újrakiadás ajánlójának, már az anyag elérési útvonal-hozzáférése is lejárt a számomra az anyaghoz. A legutóbbi hivatalos kiadásra ugyanis 2021. májusában került sor. De lejárt elérési út ide, vagy maga a régi lemez újrahallgatása oda, illetve eltelt egy év vagy sem, ez az anyag időtálló. A késlekedésemnek így semmi jelentősége nincsen. A brit heavy metal ős-csapat harmadik albuma fura módon 2022-ben is eleven. Annak idején nem gondolkodtunk arról, hogy olyan öreg, szakállas zenészek és zenekarok után, mint a Led Zeppelin, a Whitesnake, vagy a Deep Purple, ezek a markáns fiatal felnőttek terveznek-e akár egy évtizedre. A „öreg hard  rockerek” mellett a Sweet és a Slade a számomra annak mélységében még ismeretlen populáris-rock/rock’n’roll áramlatnak zenéje is letűnt és az ellenkultúrális punk mozgalom a „smash the disco” kitűzőivel is kipukkadt. Ekkor érkezett a teljesen megújult, darabos, szaggatós, fémesen csengő rockzene, többek közt a Raven előadásában.

A meglehetősen eszelős és modoros énekkel felvezetett zenélés célja mindössze ennyi:  Take Control, ahogy az első dal is mondja. Nagyot ugrunk az időben most is állítom: ez a zene ma is ugyanolyan energikus, friss. Persze ez azért hallik ilyennek, mert több zenehallgató generáció felnőtt a dalok kiadása óta: az új hallgatók úgy fedezik fel a mai bandákat, és a stílusokat, akik pontosan ezt és ugyanígy játsszák, mintha azok jelentős része új találmány lenne. Mind over Metal – a követőknek az esze is a metal zene körül forog, így szól a második dal. Semmi nem maradt az említett brit elődök kimunkált hangszereskezeléséből, de a húrok és a dobok megszólaltatása persze nem nélkülözi a játékos tudását, az eléggé darabos, abban a korban szinte disszonáns szólókkal. Ma szándékosan is játszanak olyan recsegősen, zajosan, surrogón klasszikus heavy metalt, hogy az aztán „olyan, mintha”… Az „olyan mintha” azonban mindig kevés, pláne azoknak, akik az eredetit is ismerik. Hát ezért érdemes megismerni ezt a mára ismét undergounddá vált metalt, az újsághírekből kikopott zenét. A harmadik dal a Sledgehammer Rock jól mutatja az új idők zenészeinek útkeresését, mert ez a pro-metal zenekarok kemény rockrollja, ahogy azt pl. a holland Picture is játszotta. És simán elférne az évekkel később sikerre tört Poison bármelyik fésületlen koncert felvételeként, vagy akár magyar Dance korongján is: egy merő rock’n’roll, affektáló, visító énekkel. Így tehát A Slade/Sweet hatása mégis megjelenik valamiképp.

A mindössze három taggal jó tömött zenét produkáló Raven felállása: John Gallagher – basszus és ének+háttérvokál, Mark Gallagher – gitár és Rob Hunter – dobok, háttérvokál/ének. Noha az új zene receptje jól működött, a Raven mégis underground maradt, persze, a világfalu útburkolata alatt. Ám, amikor feltör, akkor magával ragad. Méghozzá abban a jellegzetes hangzásban, amiben a banda szerényen fejlődött az évtizedek során. Ezért lehet ma is viszonyítási pont a stíluson belül. A stílusra visszatérve a címadó szintén egy eklektikus dal. Ahogy az All for One elindul, még mindig a durva rock’n’rollt hallgatjuk, hogy a címsor refrénjében már nyers heavy metalos kattogással sulykolja a közönséget. A Raven szerény fejlődése alatt értem, hogy sosem tisztult ki úgy, mint pl. a Metallica tette a Kill ’em All-tól már tán a Ride the Lighting-ra, de a Master of Puppets-ra mindenképpen. Ezen eklatáns példán túl számos egyéb bandát is sorolhatnék. Mert míg pl. a Saxon hangzása sem változott oly sokat az elsőről a harmadik lemezére (sőt az ideire sem), a stílusa pedig sosem, a Raven kissé hanyag, szőrös-koszos hangzásvilága mindvégig a saját stílusjegyük maradt. Ezt a hangzást az All For One örökre fémjelzi.

https://www.youtube.com/watch?v=ozwBUfUecOs

Amint az album forog tovább a karomon is feláll a szőr. Ahogy ez az maga idejében teljesen újszerű kegyetlen zene megszólal! Nyugtázom, hogy mennyire így szól ma is pl. az amúgy különböző dörgő metal stílusok veteránjaiból álló, HM-re váltó Pounder is (ismét csak egyetlen példaként). Mintha kapiskálnám, hogy a Raven miért maradt meg annyira jellegzetesnek. Ezen a korongon a pőre kemény fém hangzás jól táplálkozik a néhány évvel korábbi brit glam hangulatából, olyan dalok is megszólalnak, amik akár egy remasterizált Slade-lemezen is szerepelhetnének. Konkrét riffekre gondolok: szinte pontos előképe az első két lemezes Mötley Crüe-nek is, noha az ő több réteg hajlakkjuk ezer visszaverődéssel még most is csillog a Hubble-teleszkóp érzékeny kameráján. A Run Silent, Run Deep viszont az elejétől kezdve egészen más. Valami komor, gitárral teletömött durva menetelés. A trió jellegénél fogva a dalokban nincs egy perc üresjárat sem. Ezzel egy időben az óceán másik odalán a Twisted Sister játszott még ilyen nyers heavy metalt, első lemezein számos ijesztően sötét dallal. Itt, a korongon éles és széles vokálok tarkítják Raven dalát. A dalban megjelenik egy amolyan Black Sabbath-ra jellemző sejtelmes leállás, sok húr és sok visszhang szól, mire a nóta újra kattogó riffekkel beindul. Nem túlgondolt koncepció: minden dal illeszkedik egyfajta Raven-sablonhoz. Erős, pergő riffek indításkét, károgóvisító, affektáló, erőszakos, de jól érthető ének. Majd jön a magas hangokra épített refrén és újabb felpörgetett ritmus. Ezeket aztán sokáig variálják. Itt, az egyik legnyersebb nótában, a B. oldal kezdő tételében a Hung, Drawn and Quartered-benjelenik meg a koncepció a legmarkánsabban. A felfokozott tempóban ismét pont a dal középen jön egy szóló, párhuzamos hangzások, majd a visító ének, így is ér véget. Zsáner-témájú dal a Break the Chain, különleges megszólalást adni neki a tompa és ütemes dobok puffanása, mialatt megint egy furán visító riffel pattog a zene. Amolyan közönségénekeltető dal, egy bridge után a címsor refrénként ismétlésével. Gyors tik-tak, ahogy a gitár szól, a sort még különböző variációkban kiegészítésekkel halljuk és ismét durva „elrontott” rock’n’roll üvölt a fülünkbe.

A Take It away megint csakegy áttérés a friss proto-metalra, a riffek kitartott lecsengésével egy-egy sor után. Alatta lüktet a dob-basszus kettőse, amikor a zene elhal, akkor a csendben kiált komoly életvezetési tanácsokat az énekes. A mindig  „ragadd el, amit jár”-témájú és végződésű sorok újra és újra ugyanazon harmóniák cifrázásával érnek véget, mintha kirakósként rakták volna össze a dalt. A LP felépítése is mutat némi koncepcionalitást, mert a gyors indítás ellenére a korong végére sem fogy el a lendület. Lehet, hogy a Take It away a csúcspont – szinte abba sem akarják hagyni, a kevés lekevert daluk egyike -, de az ismét gonoszkodó Seek and Destory, majd a valóban levezető edzés szerű, kemény rock’n’rollos Athletic Rock fenntartják az érdeklődést. Az utolsó dal bridge-ben a mélyen puffanó öblös dobok új színt is hoznak valami újat a csapat hangzásába. Ez a lemez így kerek és örökre mestermű.

Noha az 1983-es kiadású LP végetért, a következő évek CD kiadásaira (1999-től 2021-ig) rákerült 3 bónusz dal is: A Steppenwolf himnikus Born to Be Wild c. nótája (amiben az akkor már sikeres Accept énekese, Udo Dirkschneider is szerepel), az Inquisitor (szintén Udoval), és végül a The Ballad of Marshall Stack. A lemezt társproducerként is jegyző Udo mellett a hangzás kialakításában fontos szerepet kapott Michael Wagener, aki a produceri munkák és a hangmérnökség mellett háttérvokálozott is. Engem különösebben nem fogott meg egyik dal  sem, talán azért, mert az utolsó LP-nóta lejártával az én fülemben a lemezjátszó kattanása marad meg örök zajként. A 3 dal közül a Born to Wild érdemelne említést, de a számomra semmit nem hozott, ami jó feldolgozáshoz illőn hagyná átélni az örök eredetit, és nyújtana valami új értéket vele. Udo és John fülsértően magas hangú recsegős visítása ráadásul el-elvéti a hangokat a refrén felvezetésénél, minden alkalommal… Koncertzárónak bizonyára megteszi. A Ballad… ismét a régi hangzású hard rock és a heavy metal határvonalán egyensúlyoz, játékosan pattogó ütemével és azt lekövető mókás énekdallamával. Az Inquisitor pedig sorra-másra hozza azokat a dallamokat, riffeket, amiket azóta ezrek másoltak. Rögtön az ijesztésnek szánt elektromosgitár-tépés után, a beinduló zene azokat a riffeket hozza, amikre később a Pokolgép Bűn című dala (ízlésesebb játékkal) épült. Persze, ahogy a Raven dalok többségében, úgy itt is, akár csak 4 percben is számos ritmusváltást, újabb és újabb dallamokat hallunk. Jó szórakozást kívánok a felfedezőknek!