Ray Alder az egyik kedvenc énekesem. Eddig több zenekarban is bizonyított, elég csak fő csapatára, a Fates Warning-ra gondolni. De ott volt anno a modern/alternatív metalos Engine projekt, meg ugye a Redemption, ahonnan pár éve távozott. Ha minden igaz, hamarosan érkezik a friss Fates Warning album, és úgy tűnik Ray is elérkezettnek látta az időt első szólólemeze kiadására. Tehát nem panaszkodhatnak a FW rajongók, hisz pár hónapja jött ki a második Arch/Matheos korong, most meg itt van a What the Water Wants. És nyilván sem Jim Matheos, sem Ray Alder nem tudja/akarja teljesen levetkőzni magáról a Fates Warning hangzásvilágát. És ezzel nincs is semmi gond! Főleg úgy, hogy Ray lemezét hallva elég egyértelmű, hogy másként közelít a Warning örökséghez ő, illetve John Arch-ék. Talán nem lep meg senkit, hogy Ray Alder szólólemezének dalai a szellősebb, sötét hangulatú, tüskésebb FW albumok világát idézik. Vagyis az A Pleasant Shade of Gray, Disconnected, Fates Warning X triumvirátus zeneisége köszön vissza a „vizes” lemezen. És ha elárulom, hogy nekem azok a kedvenc FW korongjaim, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy nagyon-nagyon tetszik a What the Water Wants is!
Rögtön a nyitó Lost beszippant és elkap az a hangulat, amit rendre átélek, amikor ezt a fickót hallom énekelni. Egyszerűen akkora lélek van a hangjában, olyan átéléssel énekel, hogy mindig a hatása alá kerülök! Úgy gondolom az ő hangszíne sokkal befogadhatóbb Arch-énál, illetve ő mennyiségi szempontból sem túl sok. Van tere az instrumentális részeknek is, tehát arányaiban jóval egészségesebb ez a lemez, mint a rendesen túlénekelt Arch/Matheos korongok. Félreértés ne essék, azokat is komálom, de Ray dolgait azért jobban kedvelem. És itt kérem az összes dalban benne van a slágerpotenciál! Mekkora ötlet már a Crown of Thorns-ban, hogy Ray éneke mellett a másik főszereplő/vezérmotívum egy bitang eltalált slap basszusgitár téma!
Érdekes amúgy, hogy a lemezt két gitárossal és egy dobossal készítette Alder Mester. Mike Abdow a Fates Warning turnégitárosa, Tony Hernando pedig a Lords of Black-é. De mindketten fel vannak tüntetve basszusgitárosként is. És nem akármilyen bőgőtémák figyelnek a lemezen! Szóval le a kalappal az urak előtt, mert a négyhúrost is bravúrosan kezelik! Az Ignite-os Craig Anderson dobolására sem lehet panasz. Egyik muzsikus sem technikázza szét a dalokat, mint ahogyan Ray sem visz végbe hangszálakrobatikát. A dalokon, az atmoszférán van itt a hangsúly. Azok pedig csúcskategóriásak! Bár korábban említettem három FW lemezt, amelyekkel rokonítható ez a korong, azokhoz képest itt több lendületes szerzemény kapott helyet és hangulatilag sem olyan sötét az összkép, mint mondjuk a Disconnected-en. Azért pl. a The Road simán ráfért volna arra, vagy a FWX lemezre. A samplerek is eléggé Kevin Moore-osak, a slidegitár szóló pedig telitalálat! Egyértelműen a lemez legszomorúbb, legmelankolikusabb tétele. Egyben a legszebb is. Jól is tud esni ezután a Wait modern metalos, Engine-es lüktetése. Ráadásul egy akkora refrént pakolt bele Ray, hogy amikor először hallottam leesett az állam a padlóra és túl vagy tucat fülelésen, még mindig ott van. Azért a tekerős gitárszóló sem piskóta!
Erős refrénnek a kvázi címadó szám sincs híján. Nem mintha a verzék gyengék lennének benne! Külön öröm számomra, hogy bár a háttérben, de feltűnik benne az akusztikus gitár hangja is! És az a Deftones-os/Engine-es horzsoló gitártéma is cool! A leghosszabb dal zárja a lemezt, de még az sem éri el a 6 perces játékidőt. Ami prog. körökben, ahol megszokottnak számítanak a 10+ perces monstrumok, ritkaság számba megy. Mint ahogy ritka holló a műfajban az ilyen DALközpontú, egyszerre hangulatos és slágeres, kompakt, ideális hosszúságú lemez.
Tíz emlékezetes nóta negyvenhat percben. (A bónusz dalt nem számítva!)
Egy fantasztikus/karizmatikus énekes.
Három nagyszerű muzsikus.
Számokban kifejezve ennyi Ray Alder első szólólemeze. Amit még számtalanszor meg fogok hallgatni!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Már túl vagyok jó néhány hallgatáson, de eddig nem akartam elolvasni az ismertetőt, hogy szűzen hasson rám az első benyomás. Most már ott tartok, hogy kétszer egymás után is lemegy a lemez, mert van olyan, amikor nincs máshoz kedvem. Nekem is az említett Fates lemezek a kedvencek (vajon van, akinek nem?) és az Engine-.t is nagyon szeretem, így aztán nagyon ütnek a dalok, nincs mit hozzátenni. A hangulat teljesen az ujja köré csavarja az embert. Jó volt olvasni az ismertetőt, nagyon jó lemez!