A Regarde Les Hommes Tomber egyike azon zenekaroknak, amiknek minden lemezéről van írás a Forgácson. Az előző kettőről néhai kollégák Nagaarum és Emp értekeztek. Igazából jó magam is innen ismertem meg őket és a The Great Old Ones-al kézen fogva vezettek be a francia zenei színtérre, ami azóta is a kedvencem. Így egyfajta köszönetnyilvánításként és hagyományőrzésként is, bátorkodtam írni az új lemezről.
Öt év telt el az Exile óta, nem is hallottam semmit a zenekar felől, amikor a semmiből berobbant az új dal, a Season of Mist égisze alatt. A The Great Old Ones-hoz hasonlóan ők is LADLO kiadó után ugyan itt kötöttek ki. Ami mondjuk nem baj, mert szerintem a nagy kiadók közül még mindig a Season a „legtruebb”, ahol az esetek többségében a művészeten, a művész szabadságán van a hangsúly és nem a pénzen. Amikor először meghallgattam az új dalt, a A New Order-t, egyből észre vehető volt egy minimális hangzásbeli változás. A Sludge elemek egy kicsit háttérbe szorultak és a black metal került előtérbe, de ha pontosabb akarok lenni inkább azt mondanám, hogy sikerült nekik a két stílust olyan finoman és elegánson összesimítani, hogy mint valami nyálkás meztelencsiga úgy csusszan a fülünkbe. Mindeközben viszont meg maradt az a sötét agresszió ami eddig is jellemezte őket, de a karcosságot egy kifinomultabb erőszak szorította háttérbe picit. A borító is ezt vetíti előre, ismét gyönyörű lett mint eddig is, viszont az eddig mindig uralkodó erőszakos piros színt egy sokkal világosabb sárga váltotta. Tűz lévén ez is agresszív, vonja magára a figyelmet, de máshogy mint az eddigiek miközben a háttérben látható az előző lemezek borítójáról az épület mutatva, hogy ott vagyunk ahol eddig csak éppen más iránybók közelítünk.
A majd két perces L’Ascension tökéletes hangulat teremtőként funkcionál az elkövetkező 46 perchez. A doromboló dob és kiválóan elhelyezett többi hangszert már itt is észre lehet venni. Egy gyorsabban kalapáló szívmerés módjára változik a tempó, hogy be robbanjon a The New Order. Az ének a javára változott, már nem csak a szokványos kicsit hc-s üvöltözés megy. Van itt visszhangzó csatakiáltás, hangszínek váltogatása ami a zene tempójához és témáihoz idomul. Talán ebben vehető észre legjobban a fejlődés. Az intro-t és az átvezető La Tentation-t kivéve egy dal sincs 8 perc alatt. Mégis egytől egyig jól felépített, csúcspontokkal, feszültség keltésekkel és levezetésekkel vannak megírva. A Renegade Son-ban hallható mély tiszta ének nekem személy szerint a Bölzer Hero-ját juttatta eszembe, meg ezen felül is pár dallamban és megoldásban is a Bölzer ütötte volna fel a fejét. Ami mondjuk nem baj megosztottságuk ellenére én például nagyon szeretem őket és nem is plágiumról beszélek, hanem is kis inspirációról. Mondjuk az is lehet, hogy hülyeséget beszélek aki máshogy hallja majd kijavít.
A The Crowning A maga szinte kilenc és fél percével a leghosszabb a lemezen és talán ebben sorakoznak egymásután a legjobb témák is. A közepén egy olyan erős dallammal, ami szinte ketté vágja a dalt, mint egyfajta fegyverszünet a két harcoló fél között amíg újra összegyűjtik az erejüket a következő kardcsapáshoz. A gitárok örvénylenek a dob pedig a lelket is kiveri a testünkből. Csak egy-egy pillanatra van megállás, ami mondjuk kell is, hogy levegőt kapjunk a következő cunami előtt. A lezárás pedig kellemesen nyugtató lenne, de csak bele vinnyogtatnak egy kis halk káoszt, hogy ne érezzük magunkat biztonságban. Így mondjuk a Stellar Cross kezdése is simogatóbb és hatásosabb lett. Bár nem telik fél percbe és egy pokolból a menny felé tartó menetelés közepén találjuk magunkat. Ahol a fő dallam úgy vág a húsba mint a felügyelő démon ostora. A már említett La Tentation egy sejtelmes átvezető, ami előkészíti az utolsó felvonást. A Au Bord Du Gouffre jött, látott, győzött és learatott mint a halál. Démoni lovak patadobogásában örvénylik az éjsötét, kátrányos iszap belefolyik a szemedbe, a füledbe és a szádba is. Levegőért kapkodnál de csak a halál ízét érzed a nyelveden, az orrodban pedig a pokol kénkövét.
Januárban Jordablod, Februárban Regarde Les Hommes Tomber, ha így haladunk igen jó black metal évnek nézünk elébe. Öt évet kellet várni a trilógia befejezésére, de én úgy gondolom, hogy megérte. Igazából minden tekintetben egy fokkal jobbak lettek. Legyen szó dalszerzésről, énekről vagy csak magáról a gitár és dob témákról. A legjobb az egészben viszont az, hogy a lemez végére érve mindig az volt az érzésem azon kívül, hogy még többet akarok, hogy tudnak ők még ennél jobbak lenni. Várom, hogy bebizonyítsák, remélhetőleg nem újabb öt évet kell rá várni, bár ha a minőség növekedés hasonló lesz, azt se bánom.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Való igaz, hogy a francia érának, van egy egyedi stílusa. Nem csak a black metal, hanem más underground/rétegzenei irányzat téren. Felesleges bandákat felsorolni, mert nagyon sok komoly francia csapat van minden téren.
Én jobban kedvelem a BM emészthetőbb változatát, ami inkább atmoszférikus, dallamos, de itt tény is való, hogy szó sem érheti a ház elejét.
Az Idei BM termés nagyon gazdag lesz. A márciusi megjelenések között is lesz egy két súlyos éttel Pl. Medico Peste, Omega Infinity, and Oceans, de áprilisban jön az új Dämerfarben is!
A Season Of Mist az egyik kedvenc kiadóm. Manapság, szinte már csak tőlük rendelek. Jók az áraik, minden kérdésemre rövid időn belül válaszolnak, pedig biztosan tonnányi kérdés fut be hozzájuk.
Az Omega Infinity az előzetesek alapján nekem is várós.