Respire

Black Line (2020)

A kanadai Respire-nek van már múltja a Forgács-on. Előző lemezüket, a Dénoument-et még én ajánlottam be HP-ra. Emlékszem, nagy meglepetésemre, nagyot ment egy előző ajánlatom, a Morrow akkori lemeze, így úgy gondoltam, maradok ezen a vonalon. Gondoltam, na majd én leszek most a fasza gyerek, olyan jót mutatok megint. Hát nem így lett, de mindegy is. Igazából, a megfogalmazott kritikákkal egyet tudtam érteni, hogy vannak benne jó dolgok, de még nem az igazi. Ettől függetlenül, én nagyon szeretem azt a lemezt a mai napig, persze elfogult vagyok az ilyen post-metalos, neo-crust-os, hegedűs dolgokkal. Viszont, tavaly jött a folytatás, így kiderülhet kezdtek-e valamit a potenciállal, ami bennük van. Persze, ezt eldönti mindenki maga, mivel mint mondtam, én elfogult vagyok.

Biztos sokan vannak, akik nem ismerik őket, így kezdjük az elején. Egy 2013 óta aktív, kanadai zenekarról van szó, akiknek ez a lemez, ha jól számolom, a harmadik hosszabb anyaguk. Saját magukat “orchestral post-everything collective” névvel szokták illetni, ami igazából jól le is fedi azt, amire számíthatunk tőlük. Post-metal, neo-crust, black metallal és screamo-val fűszerezve. A rengeteg plusz hangszer, mint például a hegedű, vibrafon, szaxofon, trombita, zongora, szintetizátor pedig már-már tényleg egy nagyzenekari hangzást kölcsönöz nekik.

Elsőre nem tűnik fel sok változás, annyi különbséggel, hogy sokkal jobban vannak használva a hangszerek. A hegedű kísértetiesen melankólikus, igazából azon is van a fő hangsúly, a többit csak hátsó támogatásnak éreztem többnyire. Meg talán még az, hogy egy hajszálnyival a screamo felé billent most a mérleg. A hatások továbbra is egyértelműek, Envy, Godspeed You! Black Emperor, Pg.99, olyan nevek akik nem véletlenül vannak, voltak és lesznek még hatással zenekarokra. Viszont itt, hála a bevont hangszereknek és annak, hogy rengetegen vannak a tagok és rajtuk kívül még a barátaik is segítenek nekik, sikerült egy egyedi hangzást kialakítani, ami hiába hat ismerősnek, mégis új.

Amit én a Respire-ben legjobban szeretek, meg magában a stílusban is, az az állandó változás. Amellett, hogy érzelmes, bár sokaknak inkább hisztis lesz, jogosan egyébként. Egyszer mániákusan csapkodó, őrjöngő tinédzser módjára tombol. Egyszer pedig mint egy felnőtt, érett ember lassú és meggondolt kínlódása az, ami az érzelmi katarzist adja. Most így leírva, abban is biztos vagyok, hogy ez sok mindenkit idegesíteni fog. Az, hogy ennyire “hisztis” meg az, hogy az agresszív, dühöngő vokál, miként állhat párba a melankólikus hegedűvel és a post-rockos elszállásokkal. Kaotikus, nem csak zeneileg, bár nekem nem itt kezdődik a kaotikus zene, de érzelmileg mindenképpen.

Úgy érzem, sikerült a fejlődés. A káosz, a csapkodás, a nyugodt lebegés és beletörődés mögött egy jól átgondolt zenei koncepció van. A hangsúly az egyensúlyon van és az szinte tökéletes. Az, hogy magával ragadó vagy idegesítő lesz, pedig már csak ízlés kérdése.

április 03.,
május 04.,
május 05.,