In The Woods...
Pure (2016)


    Norvégiában, az Otra folyó torkolatánál fekszik a középkorban alapított kis kereskedőváros, Kristiansand, aminek nevéhez nemcsak történelmi múltja kapcsolható, hanem egy igazán kultikus norvég banda születése, méghozzá az In The Woods… nevű formációé. A zenekar hivatalosan 1991-ben alapult, de tagjai már 1990-ben összeálltak Green Carnation néven, amely banda azóta külön utakon kezdett járni. Első korszakukban tehát 91 és 2000 között voltak aktívnak, már amennyire annak mondhatóak nem túl sűrű, de annál izgalmasabb lemezkiadásaik mellett. Az In The Woods... magja mindig is a Christopher és Christian Botteri voltak, akik testvérpárként pengettek minden lemezen. Nagyon remélem, hogy nem túl agyonreklámozott jellege ellenére nem is kell korábbi lemezeik ismertetésével kezdenem, mert bőséggel rászolgáltak a hallgatók bizalmára, akiknek más-más korszakuk, lemezük vált kedvencévé. Érdekes tulajdonságuk volt ugyanis, hogy két egyforma lemezt eddig még nem adtak ki véleményem szerint, mindnek egyedi körítése, hangulata volt, amit azonban folyamatosan átjár sajátos dallamvilága is. Igaz ez a Heart Of The Ages pogány, black metalos szellemiségére, az Omnio progresszív, doomos elszállásaira, a Strange In Stereo gótikus, kísérletezős sötétségére. Végre azonban megtehetjük, hogy ne a múltba révedve emlékezzünk erre a társaságra, ugyanis a 2014 óta újra aktív zenekar végre előrukkolt a folytatással, ami a címéből adódóan tiszta lappal kezd, mégis erőteljesen építkezik arra a végtelenségben, időtlenségben száguldó valamire, ami maga az In The Woods…
    A Pure lemezen természetesen a Botteri tesók pengetnek és irányítanak, mellettük visszatért a régi motoros cimbora is Anders Kobro (Green Carnation, Carpathian Forest) személyében, azonban az énekesek közül nem sikerült visszacsalogatni senkit az erdőbe. Némi keresgélés, próbálgatás után végezetül rátaláltak James Fogarty énekesre, aki a saját maga által üzemeltetett Ewigkeit lemezeken kívül sok érdekességgel még nem szolgált a világ számára, de itt most azt hiszem ezen is sikerült változtatni.
    Az albumot illetőleg természetesen mindenki tisztában volt vele, hogy fontos visszatérésről van szó és nyilatkozataik alapján nem bíztak semmit a véletlenre. A cél egy régi lemezekhez felérő alkotás létrehozása volt, ami részben sikerült is a bandának. Ennek egyik titka például, hogy a most hallható dalok nem mind új keletűek. Az erdészek hosszas pályafutása alatt felgyülemlett, fel nem használt anyagok szolgáltak sok dal alapjául, így szinte minden korszak megidéződik a Pure lemezen bármiféle stílusbeli ütközés nélkül, olyan sima és egyértelmű masszává elegyedve, mint az éjfekete kátrány. Az időközben működő, de kevésbé emlékezetes lemezeket gyártó Green Carnation gótikus/progresszív doom vonala pedig szintén tovább szélesítette az amúgy is színes zenei palettát. További jó szokásukhoz híven most sem szabtak gátat a játékidőnek sem, hiszen egyedül a bemutatkozó, Heart Of The Ages lemezzel maradtak egy órás kereten belül (kemény egy perccel), így az új kiadvány 10 monumentális szerzeménye is kényelmesen terpeszkedik el a barázdákon. Témánál maradva már most leírom, ez a hossz, ez a magas minőségű, de monotonon hömpölygő zene most nekem soknak tűnt, vérző szív nélkül faraghattak volna belőle perceket, amik nem hiányoztak volna számottevően.


   A galaktikus levest szürcsölgető öregúr képe már a témavilágot is előrevetítette a lemezen, itt utazni fogunk téren és időn át, filozófiával, értékekkel, veszteségekkel és magával az élettel szembesülünk a zenekar szűrőjén keresztül. Ennek bizonyítéka a nyitó Pure, ami az újrakezdés, a szebb jövő képét villantja fel előttünk egy távoli csillag körül keringő porszemen. A dal hangulatilag két állapot között hullámzik folyamatosan, egyszer az utazás, a létezés szépségébe kapaszkodva repít minket a végtelenbe lágy témáival, időnkét pedig keményebb vizekre evezve juttatja eszünkbe, hogy hátrafelé már nem mehetünk és a cél előttünk csak képzeletbeli, a remény éltető ereje lehet minden fegyverünk a fagyos semmivel szemben. Azonnal eszembe is juttatta a dal a Csillagok között c. filmet, amit nemrég néztem újra sokadszorra. Nem tartom hibátlan remekműnek a filmet, de az űr megjelenítését, égi objektumokat bemutató képeit a végtelenségbe révedve tudnám bámulni és ebben a dalban szintén van rá lehetőségünk, hogy a Szaturnusz roppant gyűrűinél sokkal távolabb kerülhessünk. Ezután következik a szívemnek azonnal kedves Blue Oceans Rise, ami egyszerű, letisztult doom metal utazás Fogarty meggyőző énekével, akivel most már biztosan jól döntöttek. Egyetlen hátrányt éreztem végig a lemezen vele kapcsolatban, hogy olyan érzelmi kitörésekre, lelki húrokat rezegtető megoldásokra nem képes, mint elődei, de ugyanakkor a Pure szellemiségéhez tökéletesen illeszkedik.

   
    Különlegesen finom dallamokkal nyitja például a Devil's At The Door c. dalt, ahol aztán extrém oldalát is bemutatja az agressziótól sem mentes szerzeményben. Ahogy Nagaarum említette a hangpróba keretein belül az Amorphist, itt nekem is felrémlett némi párhuzam, de azt hiszem hozzájuk hasonlítani, főleg minőségben senki számára nem lehet szégyenletes. A The Recalcitrant Protagonist a hétköznapi élettel foglalkozik, olyan mélabúval simul a hallójáratokba, mint ahogy az az árva gyermek bújik nevelőanyja karjaiba, aki ismerte igazi szüleit. Dacosan, megbántva idomul az élethez, úgy érezvén, hogy ő az egyetlen, akit kihagytak saját sorsának alakításából. A The Cave Of Dreams követi, ami a legrövidebb dal a lemezen és szerintem afféle vízválasztóként szolgál, mert egyrészt teljesen átlagosra sikeredett, talán a legjellegtelenebb szerzemény az egész kiadványon, másrészt utána monumentálisabb, pszichedelikus jellegű dalok következnek, aminek következtében a remek nyitásnál is jobban elmélyülhetünk az In The Woods… világában. A Cult of Shining Stars egy féreglyukon át repít tovább minket, hogy lassú, finom harmóniákat meglovagolva élvezhessük egy másik nap sugarát. Az újdonság erejének és a végtelen szabadságnak is van határa, a Towards The Black Surreal képében ugyanis beleütközünk a hírhedt fekete lyukba és kiélvezhetjük mérhetetlen erejű étvágyának, zabálásának minden szépségét. A Transmission KRS tíz perces instrumentális tételének elemi részecskéi a testünkön észrevétlenül áthaladva kapcsolnak össze minket a letisztult hangulattal, a teljességgel. Ugyanide kalauzol minket a This Dark Dream is lendületes kezdése után, aminek egyik váltása olyan csontropogtató, hogy mielőbb le kell tesztelnem egy keményebb hangcuccon. A lemezt a szintén nagy ívű Mystery Of The Constellations zárja, ami rávilágít, hogy halandó, gyenge testünkkel a csillagok csak álomképek maradnak, elérni csak földi rabságunk teljes elhagyásával lehetünk képesek. Jól sikerült dal, de mire idáig eljutunk, bizony már meglehetősen telítődünk a zenekar produkciójával és itt már igazán érződik, hogy Fogarty tudása akárcsak a mi lehetőségeink az utazási távolságokat figyelembe véve meglehetősen véges, mert ezen a gyönyörűen hullámzó masszán hajózva neki kellene lennie a kapitánynak, de ez nem mindig jön össze.
    Érdekes, hihetetlenül hangulatfüggő a Pure, de ugyanakkor méltó folytatás, visszatérés ez a bandának, akik előre láthatóan két új lemezben gondolkodtak. Az eddigi visszajelzéseket figyelembe véve azt hiszem, sima lesz az út egy következő In The Woods… albumhoz, ahol reményeim szerint nem csak újrahasznosítanak, átértékelnek, kiterjesztenek, hanem rájuk jellemzően új utakon is elindulnak majd.
In_The_Woods_Pure_2016
Kiadó:
Stílus:
avant-garde black/doom
Értékelés:
 
Pont
: 9 / 10
 
Külalak
: Igényes
 
Hangzás
: Kiváló
Dalok:
1.Pure
2.Blue Oceans Rise (Like A War)
3.Devil's At The Door
4.The Recalcitrant Protagonist
5.The Cave Of Dreams
6.Cult Of Shining Stars
7.Towards The Black Surreal
8.Transmission KRS
9.This Dark Dream
10.Mystery Of The Constellations
Írta:
boymester
2016. szeptember 29., csütörtök, 14:01
Facebook:
nascence 2016. szeptember 29., csütörtök, 22:00
nascence
Csatlakozott:
2010. november 27.
Hozzászólások: 1008
A kritika legalább annyira jóra siekredett, mint az album, amiről szól.

Az új énekes szerintem sem képes akkora katarzis elérésre, mint elődei...de a hangulatot teljes mértékkel hozta...
emp 2016. szeptember 29., csütörtök, 14:34
emp
Csatlakozott:
2007. december 17.
Hozzászólások: 2497
szuper lemez, szuper hír, számomra az egyik legmeghatározóbb banda volt fénykorában az In The Woods...

Az új énekessel kapcsolatban kiemelném, hogy a régi témákat valami frenetikus pontossággal és "hangazonossággal" hozta élőben. Zseniális választás!
--
Tiszta hülye, aki nem normális!
Koncertek
15 Years the Metal Mass
június 24.,
Barba Negra Track
The Flesh & Blood World Tour 2019
június 25.,
Barba Negra Track
Evolution Tour 2019
június 25.,
Budapest Park
Toto - 40 Trips Around the Sun Tour 2019
június 27.,
Papp László Budapest Sportaréna
Flogging Molly, Russkaja
július 3.,
Budapest Park
Rituals of Power European Tour: Phase II
július 3., 19:00,
Collosseum Club
továbbá
© 2001-2019 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.143 seconds to render