Régóta olvasom Ric$ írásait; amióta a Hammer lapjain találkoztam vele, figyelemmel kísérem. Annak az újságnak a hasábjain mindig élvezettel merültem el a sorok között és nem ritkán kaptam löketet egy-egy újabb album (időrendben) kazettára másolására, majd az LP megvásárlására, később a CD beszerzésére. A netes tartalmaknak nem vagyok valami nagy fogyasztója, és (ha buborék, ha nem), én bizony tudatosan korlátozom, mi után mutassak egyáltalán érdeklődést. Napjaink zenei információ-dömpingjében, amikor YouTube-on, saját oldalak web-es felületein, bandcamp-en, ugyanezek Facebook-os megosztásain… szakadatlanul ömlik a hang, a zene és az is, amit ennek szánnak, bár én erős jóindulattal fogadnám akként… egyszóval napjainkban alig néhány szereplő csatornáját, oldalát követem, vagy érdeklődöm iránta. Szénégető Richárd felülete azonban köztük van. Aligha hiszem, hogy ezen a felületen őt, mint a jellemzően rock és metal zene, az ezt támogató, alakító tevékenységek, és még több más érdekes téma „podcastosát” be kellene mutatnom.  Ismeretlen ismerősként éltem végig, ahogy a koncertbeszámolókat, albumajánlókat író lelkes fiatal rajongó később médiamegosztó, tartalomszerkesztő zenei iránytűvé vált jó sok lelkes követő számára. Podcastjait meglehetős gyakorisággal követem, és igen… megint vettem néhány CD-t az utóbbi albumajánlói alapján. Ric$ a napokban azzal a fura hírrel jelentkezett, hogy elmondja miért nem jelentkezett. A közösségi média felületein tapasztalt üzenet-forgalom szerint láthatóan nagy az érdeklődés mindkét témában: miért tűnt el és most mit is akar a tudtunkra adni. S ez lehetne egy megfelelő PR-csíny is (persze, az is), ám ennél valamivel többet érzek mögötte. Ez adta hát az ötletet, hogy a segítségével jobban utánajárjak mindkettőnek. A megjelenés időzített dátumára Ric$ megjegyezte: addigra lesz, ami idejét múlttá válik – lássuk be, ez jó hír, mert azt jelenti, hogy az itt megosztott tervei addigra/eddigre meg is valósultak!

A cikkben aztán táguló spirálban úgy jártuk körül a kiindulópontot, hogy sok stílus és téma helyet kapott: az olvasó igazán nem unatkozhat!

Szia Ric$! Először is hadd kívánjak jó egészséget, de ne aggódj, nem ezt a témát járjuk körül! Mondhatni: magad hoztad szóba, hát így kapom el a fonalat. Azt nyilván nem tudhatom, hányan kérdeztek a pauza okáról személyesen, de a legutóbbi megjelenésedre adott válaszok azt sugallják, lehettek páran. Gondoltad volna, hogy a rövidebb ideje szünetelő podcastjaid hiánya ennyire feltűnővé válik?

Szia Winci, köszönöm a megkeresést és a kedves szavakat! Már a kórházba kerülésem napján özönlöttek az üzenetek, mert több ismerős is látta, amikor hordágyon körbetoltak az esztergomi kórházban. Megfogadtam, hogy nem posztolok odabentről, főleg amíg a kritikus részen nem leszek túl, de arra azért figyeltem, a műsorok folytonossága ne szakadjon meg. Szerencsére dolgozunk annyira előre mindig, hogy ez sikerült is, a Ric$Cast nem is állt meg, sőt, ha minden jól megy, nem is lesz, csak maximum egy hét szünet. Az Adj egy ötöst! esetében már más a helyzet, ott előfordulhat, hogy idén már nem tudunk új adással jelentkezni, maximum csak egy meglepetéssel. Vlogok terén torpantam meg, mert pont elfogyott az „elfekvőben” lévő, előre felvett anyag, néhány kivételtől eltekintve. Ezek kimennek a következő héten, és aztán talán leszek már annyira flottul, hogy jöhetnek az újdonságok, mert ötlet az van dögivel! [nevetés]

Most hirtelen visszagondolva, mikor gondoltad először, vagy egyáltalán gondoltad-e, hogy a javarészt zenei témájú, vagy aköré épített video-műsoraid valóban hiányozhatnak a közönségnek?

Szerintem, ha valaki tartalomkészítésre adja a fejét, az arra vágyik, hogy olyan közönség, vagy inkább közösség vegye körül, akinek egy esetleges szünetnél hiányozzanak a tartalmai. Ezzel én is így vagyok, nem tagadom le és talán egy évvel ezelőtt kezdtem el azt érezni, ha kicsit rendszertelenül jönnek a tartalmak, akkor „számon kérnek” a kedves nézők, hallgatók. Tudom, hogy sokan ezen felvonják a szemöldöküket, én azonban roppant hálás vagyok érte, akárcsak azért, ha tudok olyan tartalmat előállítani, amivel a hétköznapok kicsit színesebbé varázsolhatom.

A bejelentkezésedben elmondtad annak az egészségügyi okát, ami távol tartott. Ezzel kapcsolatban fel is merült több kérdésem. Meglehetősen tudatosnak gondolom a műsorral kapcsolatos munkád építkezését. Megijedtél a műsor jövőjét illetően, amikor egy pillanatra úgy tűnt, hogy szünetet kell tartanod? Úgy értem, ezzel kapcsolatban mi jutott az eszedbe először: melyik műsort nem fejezted be, milyen ötletekre nem jutott időd, holott tervezted a következő 2-3 hétre?

Amikor közölték, hogy kétoldali tüdőembóliám van, ne mozogjak, mert akár végzetes is lehet, kicsit kiürült az agyam és azon gondolkodtam, hogy most mégis mit tegyek? Az orvos mondta, hogy pihennem kell. Mondtam, hogy rendben van. Nekem ott volt egy csomó félkész kritikám a héten megjelent új HammerWorld magazinhoz, amiket be kellett volna fejezzek, a Halloweenhez időzített, félkész vlogok, meg egy csomó terv, leszervezett adás. A podcastokat általában 4-6 hétre előre rögzítjük, így tudtam, a Ric$Cast menni fog, azzal nem lesz baj, de azt már október végén éreztem, hogy a rehab lesz annyira hosszú, hogy az Adj egy ötöst! és a vlogok tekintetében szünet lesz. Bevallom, kicsit megijedtem, mert a szezonális tartalmak, mint a Halloweenhez tervezett filmajánló nem mehet ki decemberben, de azért az a tudat, hogy úgy tűnik, túlélek valamit, amibe minden harmadik ember belehal, kicsit kiradírozták ezeket a gondolatokat. Megtanultam pihenni és onnantól fogva csak óvatosan tervezgettem, pont azért, mert tudtam, itt és most nem ez a prioritás.

A zenei podcastjaidban alkalmanként megjelenik némi társadalmi szociológiai szál. Miért tartottad fontosnak azt, hogy most kifejezetten a magad egészségügyi példáját tárd a közönséged elé?

Szerintem itt most a vlogokra gondolsz.  – Valóban arra, ez is mutatja, mennyire vagyok általános net-fogyasztó – Igen, nem tagadom, hogy van bennük néha némi népnevelő célzat. Ez kicsit abból is adódik, hogy jómagam is átmentem egy „ébredési” folyamaton az elmúlt években és ennek egy részét igyekszem átadni a nézőimnek is, de szigorúan nem didaktikus módon. Régen belecsúsztam a túlzott okoskodásba, legyen szó bármiről, akár még politikáról is, de ezek toxikus mivolta inkább arra „nevelt”, hogy a videós tartalmakban ne ilyesmivel foglalkozzak. Az, hogy előjöttem az egészségügyi példámmal, az pontosan ugyanaz a kategória nálam, mint amikor nemrég a Pár Perc Adrival podcastban kimondtam azt nyíltan, amire eddig csak utalgattam párszor, illetve nem egyértelműen mondtam, de itt volt az ideje: pedofil áldozat vagyok. Ezzel nem hamis empátiát és szóbeli vállveregetést akartam elérni, szimplán annyi volt a cél, hogy lássák az emberek, ez bárkivel megtörténhet, bátran beszéljen róla, mert nincs egyedül. Az egészségügyi kérdés pedig legalább akkora tabu, mint a fentebb említett téma. Volt a kórházban olyan, aki szívizom gyulladással, infarktus közeli állapotban megkérte az apját, hozza be a sürgősségire, mire az apja azt mondta: vegyél be egy Algopyrint is és pihenjél, megfáztál, semmi bajod, csak fáradt vagy. Itt a férfiember annyira kemény, hogy sosem lehet beteg. Ami még nagyobb gond, hogy hazudunk az orvosunknak, mint a Fekete lovag a Gyalog Galoppban. Bolhacsípés! De közben leesett az egyik karunk, 41 fokos a lázunk, nem kapunk levegőt. Nem is értem, miért nem vagyunk legalább az orvossal őszinték? Persze, vannak sarlatánok, vannak lobbisták, de hiszem, hogy vannak olyanok, akik igenis a betegekért vannak. Nagyon könnyen pofázok, mert nekem a háziorvosom, aki több mint 20 éve kezel, már-már barátom is, illetve a szoros baráti körömben is van orvos, őket pedig zaklatom éppen eleget a hipochondriám miatt, de szerintem, ha valaki frankón kommunikál az orvosával, egy csomó baj megelőzhető.

Ami azt illeti, nekem is átfutott a fejemen egy rokonom esete, aki viszont – ráadásul szintén ilyesmi fiatal felnőtt korában – nem volt olyan szerencsés, hogy később beszélhessen róla. Fontosnak tartod, hogy példával szolgálj?

Nem vagyok messiás-komplexusos, de azt fontosnak tartom, hogy ha segíthetünk másokon, tegyük is meg. Segítés lehet akár az is, ha valaki szemmel láthatóan rosszabb kedvű, esetleg beleragadt egy-egy negatív gondolatba, megpróbáljuk jobb kedvre deríteni. Nem aurába mászóan, kötelező jópofizással, de a kórteremben például tudtam, hogy sokáig leszünk „lakótársak”, így igyekeztem ott is mindenkivel kedves lenni. Nagyon jó volt látni például, hogy a nővérek, akik mindent megtettek a betegekért, egy-egy kedves szótól milyen jókat mosolyogtak és azt vettem észre, hogy ez a példa is ragadós volt és másnap már szinte mindenki így tett. Ha egy-egy ilyen „akcióban” valaki nem akart részt venni, azt is elfogadtam, de jobb úgy gyógyulni, ha közben megőrizzük a jókedvünket, nem? De az eredeti kérdésre visszatérve, azt gondolom, hogy tartalomgyártóként, de főleg édesapaként, valamilyen szinten muszáj jó példával járjak, járjunk. Nem didaktikusan, de azért érezhetően.

Számos hanghordozó tulajdonosaként szerintem neked is mindig szólnak a dalok ott belül, akármit csinálsz. Arra gondoltam, amikor az első ijedtségen túl voltál, ismét szólt a zene a fejedben?

Így van, persze. Szinte mindig megy a zenegép a fejemben. [ismét nevetés] Érdekes, hogy amikor közölte a doktornő, aki vizsgált, hogy nagy valószínűséggel tüdőembóliám van, ott bekattant az új Depresszió címadó dala, a Vissza a Földre, és még a CT-ben is ez zakatolt a fejemben: „Húzz vissza a Földre/A szárnyaimat törd le/A jéghideg űrben megfagyok/A légüres térben fulladok” És nézz nyugodtan bolondnak, de Feri itt az énekdallamot is annyira elkapta, hogy ebbe kapaszkodtam napokig, ha kellett egy kis erő. Utána viszont pár nap csend következett, még zenét sem hallgattam.

És vajon az eszedbe jutottak-e emblematikus, a szituációhoz kapcsolódó zeneszámok?

Érdekes, hogy akkor, ott nem gondolkodtam ezen és mint mondtam, nem is szólt a zene a fejemben pár napig. Nem is hallgattam zenét, az első napokban csak filmeket néztem és olvastam, szerintem a negyedik-ötödik napon hallgattam először zenét, amikor megláttam a Facebookon, hogy éppen húsz éves az egyik kedvenc lemezem, Ákos Új törvény című albuma. Azonnal meghallgattam és jó volt újra zenét hallgatni, utána órákon át szörföztem a dalok között és bekapcsoltam a nosztalgia-zenegépet. De azok akkor inkább felszabadító dalok voltak, amikkel kikapcsolni próbáltam. Kellett pár nap, amikor bekattanjon pár olyan dal, ami talán köthető az „alkalomhoz”.

Vegyük sorra, melyek ezek?

Vehetjük, bár nem biztos, hogy minden szennyesemet ki akarom itt neked teregetni. [nevetés] Az első, ami beugrott, valószínűleg az Új törvény hatására, az Ákos– tól a Gyönyörű madár volt, mégpedig úgy, ahogy Az utolsó hangos dal-koncerteken játszották. Tudod miért? Azon túl, hogy 1997 óta követem, amit csinál és nem szoktam szégyellni, hogy bizony fan vagyok, megragad a szövege és dallama. „Mert én láttam a halált/Szép arca volt/A házába hívott engem/És meghajolt/Aztán legyintett csak/És felnevetett/Amikor azt feleltem/Hogy még nem, nem, nem/Nem vehet el/És nevetséges voltam/És kiszolgáltatott/Aztán dalolni kezdett/Az a gyönyörű madár az ablakomnál…”. A Gyönyörű madár nekem az volt, amikor meghallottam két nap után a fiaim zsibongását, ahogy jöttek meglátogatni. Ahol feküdtem, oda 12 éves kor alatt nem jöhet be látogató, így meg kellett erősödnöm annyira, hogy azt a cirka 15 métert le tudjam sétálni, ami hozzájuk vezetett. Amikor ez már ment, a kiszolgáltatottság érzése is kezdett megszűnni. A nevetségesség meg akkor volt – talán a harmadik benti napon, amikor először tudtam tisztességesen letusolni, elmenni WC-re –  még előtte azt mondja nekem az egyik nagyon kedves és szemtelenül fiatal nővér: „Nézem ám a videóidat rendszeresen. Nagyon szeretnék egy közös képet, de gondolom te még nem annyira.” Én meg ott ültem az ágyon, sápadtan, kócosan, kezemben branüllel, és úgy éreztem magam, mint egy zsák szemét, nem úgy, mint egy „YouTube sztár”. Ez utóbbit természetesen maximális öniróniával mondom. [nevetés].

Aztán ahogy kezdett kicsit leülepedni minden és az eredmények is egyre jobbak lettek, jött a bizakodás. Akkor már sokszor inkább a Lynyrd Skynyrd zseniális Still Unbrokenje ment a fejemben, ami számomra a mindig, mindenhol, minden körülmények között való talpra állást jelenti. Majd szintén tőlük a Southern Ways, főleg a „Fishin’ with my boys” sor miatt, ugyanis a nagyobbik fiam egy ideje szeretné, ha elvinném horgászni. De az eszembe jutott a Pop Evil – Survivor című dala, amit a címe miatt talán magyarázni sem kell, és bizony beugrott a Nickelback – Follow You Home-ja is, és nem csak az „I Will Survive” sor miatt. Mindig arra gondoltam, amikor már végre követhetem majd haza a feleségemet… Próbáltam ezekbe a dolgokba kapaszkodni és a lehető leggyorsabban erősödni.

Nekem például az eszembe jutott ahogy ott ülsz és föléd hajolnak a maszkok… a Rainbow – Difficult to Cure-ja, pusztán a borítója miatt. Tudom, milyen széles skálán fogyasztod a zenét, mennyire ismered ezt az albumot?

A Rainbow nekem egy viszonylag későn felfedezett zenekar. Pár éve le volt árazva szinte minden sorlemez, talán 1490 Ft-ra, akkor begyűjtöttem őket CD-n, de valahogy nem ástam bele magam azonnal. Aztán a Sportalsó béli bűntársam, Bozsó nagyon rákattant, és én is hallgatni kezdtem. Ezt a lemezt is szeretem, nem csak az I Surrender miatt, hanem mert Joe Lynn Turner szerintem valami elképesztő, ahogy itt énekel, ráadásul a hangzás is bitang jó.

Mondtad, milyen kellemetlen volt a levegővétel. Az az ösztönös, gépies tevékenység, amire nem is gondolunk. Vagy ilyen szaporán akartad kapkodni, mint ahogy itt hallatszik, a Metallica – Motörbreath-ben?

Majdnem. Inkább az volt a bajom, hogy bármennyire szerettem volna egy jó nagy kortyot a levegőből, nem ment. Ráadásul a tüdőm „lapos” maradt és a gyomrom telt levegővel és nem volt elég, bárhogy próbálkoztam. Se gyorsan, se lassan. Talán ezért volt az, hogy eleinte mindig próbáltam gyors lenni, csak nem mindig ment. Inkább a nyugodt légzés jött be, bármennyire nehéz volt.

Ajánlok is neked egy dalt: Death Perception – Final Breath. Ugye, hogy amikor ember megtapasztal valami súlyos élményt, ennyire más értelmet nyernek a kimondott szavak és a mögöttük rejlő, vagy feltételezett gondolat?

Talán azért nem láttam, látom ennyire drasztikusnak a különbséget, mert jó néhány éve próbálok úgy élni, hogy a kimondott szavaknak ne csak súlya legyen, hanem tartalma és valósága is. Amennyire lehet manapság, annyira őszintén kell élni és így is teszek. Ami inkább szembeötlő volt, az az, hogy mennyire megtanultam a bent töltött idő alatt értékelni olyan, a legtöbb ember számára magától értetődő dolgokat, mint a nyugodtan tusolás, vagy a nyugodtan WC-re menés, pár perc egyedüllét és privát szféra. Hiába lakom a kórháztól konkrétan 350 méterre, ha bármit szerettem volna, nem tudtam hazaugrani érte, hanem a feleségemet kellett megkérjem, hogy hozza már be nekem. Ez a kiszolgáltatott helyzet kicsit kényelmetlen volt, ahogy az is, hogy meg kellett tanuljak pihenni. Ugyanis az igazi, klasszikus értelemben vett pihenést már annyira régen csináltam, hogy kis túlzással el is felejtettem, hogyan kell.

Aztán eszembe jutott a Queen – Sheer Heart Attack-je is. Szerintem ezt is ismered, és biztosan örültél, hogy nem lábon kihordott infarktusod volt. Ismerek ilyeneket… Kedveled (mármint a dalt)?

A Queen az a zenekar, akiket maximálisan elismerek, de sosem tudtak igazán közel férkőzni hozzám. – Na, ez meglepett – Talán egy, vagy maximum egy két lemezes best of-on elférne minden számomra fontos daluk, aminek jelentős része a slágerek közül kerülne ki. Sosem volt ellenérzésem velük kapcsolatban, a lemezgyűjteményemben is benne van több alaplemez CD-n és vinylen is, de ha zenét hallgatok, csak nagyon ritkán nyúlok hozzájuk. De tudod mit? Most úgyis van időm, itt az ideje elmélyedni az életműben!

Egy dallal intsünk hát búcsút a szívfájdalomnak. Def Leppard – Bringin’ on the Heratbreak. Készülsz erre a koncerte? Láttad őket valaha már?

Nem láttam még őket élőben sosem, és bár azt gondoltam, így, hogy a Poison nem jön át a turnéval Európába, én is kihagyom a bulit, rájöttem, nagy hiba lenne és nem biztos, hogy megbocsátanám magamnak. A Def Leppard nekem hasonló, mint a Queen, hogy vannak bizonyos dalok, amiket imádok, de vannak, amik totál hidegen hagynak. A líráik például nem nagyon jönnek be hosszabb távon. Viszont kétségtelenül alapzenekar, ahogy Rick Allenhez álltak hozzá anno, az példaértékű és lehetne sorolni a dolgokat. Még az új lemezre rakott „P.Mobil-feldolgozás” is tetszik! [ismét csak nevetés]. Szóval igen, készülök és megyek, már csak a Mötley miatt is, ha már az egyik kedvenceim!

Gondolom, a zárójelentésre azért úgy vártál, hogy ha rajtad múlik, úgyis túl élsz mindent. Akkor is, ha te maradsz utolsónak. Bruce Springsteen – Last Man Standing. Legutóbb ezt vettem albumajánlód nyomán. Nekem ez a kedvenc dalom a korongról. Neked melyik?

Ha pár hónappal korábban kérdezted volna ezt tőlem, azt mondtam volna, hogy Janey Needs A Shooter, de most azt kell mondanom, hogy Pintér Miklós barátomnak igaza van, és az If I Was The Priest az egyik kedvenc dalom lett. Pont olyan súlyos és kijózanító, mintha egy forró nyáron egy vödör jeges vízzel ütnének le. Amikor a Főnök énekli: “And Jesus is standin’ in the doorway/In the buckskin jacket, boots and spurs so fine/He says <> ‘Cause there’s just just too many outlaws tryin’ to work the same line” Nos, ettől szinte mindig elsírom magam. Ahogyan az albumhoz készült filmen is sok helyen. A The Boss nálunk a család kedvence, különösen a Live in Dublin koncertalbum. Imádom: ha lenne egy időgépem, és választhatnék, hova utaznék vissza, megfognám a feleségem kezét, és elvinném arra a bulira randizni.

S álljon itt egy hazai gyöngyszem a Dying Wish – Struggle Inside (a Never Ending Road-ról). Végülis, ezt élheted most: mit csinálj óvatosabban, hogyan kíméld magad, maradj meg a családodnak egészségben, miközben zsonganak a fejedben gondolatok a tennivalókról. Talán még most és így elmulasztott lehetőségekről is. Nem?

Képzeld, nem feltétlenül. Egész jól sikerült lecsendesíteni a zsibongást a fejemben és azt gondolom, hogy ez most így van jól. Nyilván dohogtam pár napig, hogy hiába volt jegyem a 50 Cent-bulira, nem tudtam elmenni, pedig 15 éve vártam, hogy visszajöjjön, meg még sorolhatnám, de lesz még ezekre alkalom. Amire nem, azokkal pedig együtt fogok tudni élni szerintem, nincsen bennem hiányérzet. Annál nagyobb lehetőséget nem lehet elszalasztani szerintem, minthogy lássam felnőni a srácaimat és együtt megöregedjek a feleségemmel. Lenyugodtam már annyira, hogy inkább ez számítson, még ha ez most közhelyesnek is tűnhet.

Ugye mennyire átszövi a zenénk az élethelyzeteinket, utal közvetlenül, vagy asszociációkkal az egészségünkre, szinte hétköznapi dolgokra?

Ez a gondolatkör olyannyira megfogalmazódott már bennem, hogy egy „egész estés” előadást is írtam a témában, „Minden zene” címmel. Az szinte szóról szóra ezt taglalja, illetve azt, hogy mindenre van egy jó dal, válaszként. Ha szomorú vagy, azért, ha vidám, akkor azért. Tudatos zenehallgatással sokkal több jókedvű, mosolygós ember lenne a Földön. Hajrá!

Ennél mélyebbre  – ti. rossz egészség ügyben – nem mennék, inkább elkerülöm a morbid viccelődést. Pedig tudnánk sorolni izmosabb dalcímeket is. Bár tudod mit, azt megkérdezném, hogy melyik dalcím lenne az, amit semmiképpen sem akarsz látni, hallani, megvalósulni (rugaszkodjunk el a halállal kapcsolatos, kézenfekvő mondatoktól)?

Az első gondolat a legjobb, azt szokták mondani, így azt mondom, hogy a Warrant legjobb lemezéről, a Dog Eat Dog-ról az April 2031 az, amit sosem szeretnék megélni. – Ezt a dalt én is nagyon mélynek tartom! – És itt nyilván nem a cím, hanem a szöveg az, ami minden alkalommal beránt és ismét Pintér Miki gondolatát használva: polcra tesz. Nem is kicsit. Az olyan sorok, mint a „Nothing left worth fighting for”, vagy a „No more oxygene to breath”, vagy a „No more children playing/No more need for praying” és a két legsúlyosabb: „No God left to blame it on” és „No more music no more songs” teljesen padlóra küldenek. Emellett egy dal van, amiben hasonlóan súlyos gondolat van, méghozzá a Depeche Mode  – Going Backwards című dala. Az egész szöveget ide lehetni copyzni, de van egy sorpár, ami felteszi a pontot az i-re: „We feel nothing inside/Because there’s nothing inside”. Na, EZT sosem szeretném átélni. De igazából egyiket sem.

S az a dalcím, amit már vártál, hogy egy beszélgetésben hallj, vagy kimondhass?

Ide valami bűnös élvezetet kellene mondani? Nem tudom. Most nem soroltam fel sehol egyetlen country kedvencemtől sem semmit, de tudod mit? Legyen a Take That-től a Patience, vagy inkább a Kidz? Francokat! Legyen a Relight My Fire! Azt mindenki ismeri és én is imádom! [nevetés]

Képzeld nekem két ilyen mondatom, szóösszetételem van, most a zenében a Fémforgács-ra illőt osztom meg.

A Death-nek a számomra egy meghatározó dala a Regurgitated Guts. Egy gépet telepítettünk egy amerikai fickóval, mondjuk ~3,5 évtizeddel a lemez megjelenése után. Munka közben beszélgettünk, de nem a zenéről. A hanyagul kötött pneumatika vezetékek és hidraulika tömlőket átrendezve végre alkalmazhattam, hogy ezek úgy néznek, mint a felöklendezett belek. A fickó meghökkent és utána egy jó ideig röhögött. Nagyon hatásos volt és én mérhetetlenül boldog voltam, hogy nem hiába vártam erre a pillanatra, amikor ilyen mélységében használhatom a nyelvet!

A fenti inspiráció után kíváncsi lennék rá, mi történt, amikor az a szóösszetétel, dalcím elhangzott, tán valami igazán vicces született belőle?
Bevallom, kicsit félreértettem a fenti kérdést, de most már nem vonom vissza a válaszomat! [újabb nevetés] Hm. Ez (is) egy nagyon jó kérdés! Nem tudom, hogy fogok-e tudni erre érdemben válaszolni, mert így nem ugrik be semmi, sajnos! Pedig én is örültem volna neki! [mosolygással zárja]

A pillanat óta, amikor rád ijesztettek, hogy azonnal ülj a kerekesszékbe a kivizsgálásig, mi változott benned? Van, amihez máshogy most a viszonyulsz?

Ahogy korábban már említettem, még jobban megtanultam értékelni a családdal töltött pillanatokat, a fiaimmal töltött időt, a feleségem mosolyát és nevetését. Ezek azok a dolgok, amikről őszintén remélem, hogy életem végéig elkísérnek majd és tudom, a legjobb dolgok az életemben. A másik, szintén közhelyesnek tűnhet, de elképesztően jó volt megtapasztalni, mennyi jó emberrel vagyok körülvéve. Elképesztő mennyiségű szeretet áramlott felém és rengeteg jó szót, segítséget kaptam. Azt hiszem, talán meg sem érdemlem. Igyekszem eztán még jobban rászolgálni.

Feltételezem, hogy a podcast-okra vlog-ra felkészüléssel, lebonyolítással, forgatással, vágással szerkesztéssel, stb. most valóban nem foglalkozol. Ha így van: hiányzik?

Hááát, nem fogok hazudni, már azért tervezgetek. Ennek két oka van: kikapcsol és szeretem csinálni. Vlogokat már tervezgetek, elég komolyan, a jövő héten óvatosan megpróbálok már forgatni is itthon. Stúdiózással még nem tervezek, mert ahhoz le kellene mennem Budapestre és arra szerintem még nem vagyok kész. Hamarosan, de most még nem. Erőltetni most semmit sem szeretnék, mert annyit semmi nem ér. Szerencsére az utómunkával nekem nem kell foglalkozni, mert van egy csodálatos csapatom, akikkel dolgozhatom. Sztivi, aki a podcastok hangmérnöke és producere, Pingvin, aki a vlogjaim és az Adj egy ötöst!-podcast videós utómunkálatait csinálja, Dave, aki a Ric$Cast videós részét csinálja és Ádám, aki a grafikai dolgokkal foglalkozik. Ráadásul mindannyiukkal baráti is a kapcsolatom, így nagyon megbecsülve is érzem magam. Talán pont emiatt a baráti rész miatt hiányzik már ez az egész, de ismétlem magam: Semmit nem fogok siettetni.

Fogadok, azért jár az agyad a következő projekteden. Nem kell minden titkodat megosztani velünk.

Igen, töröm a fejem , persze, mert hamarosan indul egy új, a zenétől (szinte) teljesen független podcast, ami egy beszélgetős és nem interjúműsor műsor lesz, két barátommal. Lassan leleplezzük ezt is!

Arról is mesélj, hogy ha zenehallgatással töltöd az idődet, mit hallgatsz mostanában szívesen.

Miket hallgatok mostanában szívesen? Jó kérdés. Viszonylag kevés zenét hallgatok, amióta itthon vagyok, főleg magamhoz képest, helyette rengeteg olvasok, mert egyszerűen most az esik jól. Ha hallgatok, akkor elsősorban kedvenceket. Megnéztem az összes Ákos-koncertkiadványt, a kedvenceket többször is, letoltam párszor a Take That blu-rayeket, hallgattam egy csomó countryt, meg southern-t, illetve pár barátomnak köszönhetően elmerülhettem néhány, még megjelenés előtt álló lemezben is. Az a helyzet, hogy itt is olyan csodákat hallottam, hogy ha elmondhatnám, most ódákat zengenék róluk, de ezek között van olyan, ami még be sincsen jelentve [nevetés].

Kifejezetten a Fémforgács profiljába illeszkedőn, kiket fedeztél fel mostanában az undergroundból: tudod itt mi szívesen mutatunk be vadonat új formációkat és olyan régebbieket is, akik méltatlanul kaptak, vagy kapnak kevés reflektorfényt. (Amolyan „Mit hallgatsz most” Rendkívüli Kiadásként.)

Hát, pár napja, amikor az új Cory Marks lemezt hallgattam, bedobta a Spoti az Art Of Dying nevű formációt, akiken rendesen rajta is maradtam. Elképesztően tökös zenét tolnak, nagyon tetszik! Az ő hatásukra előkaptam pár hasonló műfajú kedvencet, mint az Age Of Days, a Shaman’s Harvest, vagy az Eve To Adam. Itthonról pedig legutóbb két szintén óriási kedvencet hallgattam, a Nuke sajnos egyetlen lemezét és a Nuke-gitáros Sipos Andris kvázi szólócuccát, a Dead Grey-t. Elképesztően zseni cuccok ezek, amiknél sosem fogom megérteni, miért nincsen több százezres rajongótáboruk idehaza!

Köszönjük a beszélgetést, jó egészséget kívánok és várjuk a mielőbbi visszatérést!