Rigorous Institution
Cainsmarsh (2022)

Egyesek szerint az emberiség történelme egy fejlődéstörténet, aminek a végén ráfogunk lelni az utópiára, az úr 12 420. évében, egy másik csillagrendszerben. Mások szerint viszont a történelem egy állandó körforgás, amiből az emberiség sosem fog tanulni, mert meggátolja ebben a gőg, a pusztítani vágyás és nem utolsósorban a kapzsiság. Az utóbbi pár év különösen tanulságos volt ebből a szempontból. Történelemkönyvekben használt fogalmak, szavak elevenednek meg a szemünk előtt, legyen annak egészségügyi, társadalmi, gazdasági vonzata…újra kísért a múlt. Ez a farokkergetőzés addig tarthat, amíg az utolsó emberi lény le nem kapcsolja a villanyt, vagy a Föld megunja a hülyeségünket. Ez lenne a disztópia, és erről regél nekünk az Oregon állambeli Portlandből származó Rigorous Institution. Ennek a városnak elég komoly pedigréje van, ha az anarcho punk színterét vesszük górcső alá, közülük egy érdekes példa ez a banda. A három akkordos odamondás itt is megvan, de ezt megspékelik pár, a zsáneren kívülről érkező behatással. Itt van például a rájuk hatást tett bandák névsora: Amebix, Killing Joke, Rudimentary Peni, Dead Can Dance, Antisect, Voivod, Venom, Motorhead és Swans. Van benne egy-két tipikusnak számító inspiráció, de azért elég színes társaság. Amúgy észrevetettek valamit? Nincs Discharge! Blaszfémia!!! Egy demo és 3 EP után pedig itt a bemutatkozás, a Cainsmarsh, ahol ezt az egyveleget elénk tárhatják.

Tartsunk egy kis névsorolvasást: Savonarola fog ugatni (hisszük mi), a három akkordot Squidnek kellett benyalnia (aha), Shite dörmöghet a basszuson és Malönezøne adja a D-beatet (na persze). Ja igen és most jön az első csavar a sztoriban: The Imp fogja tornáztatni az ujjait a billentyűkön. Bizony crust-punk banda és villanycigány…mégis mi a fasz ez, a Modern Talking? Mondaná egy magát valamire tartó, jól disztingvált, mohikánfrizurás úriember. Elég távol lenne az igazságtól, mert ez a Rigorous Institution és való igaz nem a tipikus, primitív, “én is eltudnám ezt játszani” stílusú egyszerű punk ez. Persze az is van benne, de nem csak ennyiből állnak, ennél kicsit komplexebb dolgot hoztak össze.

A nyugis bevezető után egy Fever (City) nevű középtempósnak mondható tétel fogad minket, ami a crust világában természetesen lassút számít. Viszont nagyon is érdekes dallal állunk szemben: d-beat kuka, ugatás helyett inkább egy proto-black stílusú rekedtes kiáltás van, olyan, mintha egy kiáltványt olvasna fel Savonarola. A gitár hozza a három akkordot, de egy sokkal lassabb és atmoszférikusabb stílusban tálalja mindezt. Tipikusan nyers és statikus textúrája van a gityónak, pont jól lett eltalálva a tartomány. A basszus pedig adja az extra low-endet, ahogy kell. A címadó Cainsmarsh egy rövid felvezető után még egy fokozattal lejjebb tekeri a sebességet és ugyanott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Érdekes ritmusú, kifejezetten szellős, de mégis változatos, fillekkel megspékelt dobolás jellemző. Ha csak a dobot hallgatnám egymagában, akkor mindenre gondolnék, csak arra nem, hogy ez egy odamondós, zúzós crust együttes. Az attitűd, a mentalitás viszont mégis ott van ebben a dalban is, hangulati oldalról nagyon megfogták a dolgot. A háttérben meghúzódó billentyűk ezt csak tovább fokozzák. A Rigorous Insitituion tudja nagyon jól, hogy a punk nem csupán egy könnyen skatulyába zárható zenei stílus, hanem sokkal inkább egy mentalitás, ami testet ölthet a szintetizátorban (synthpunk) vagy az akusztikus gitárban is (folkpunk).

A Nuclear Horses remekül megfogja az apokaliptikus, disztópikus jövőnk hangulatát. Nincs remény ezekben a riffekben, tanácstalanul kóvályognak a semmiben, utat keresve a jobb időkhöz. Megkapó és hatásos dal. A The Terror szintén egy ambient bejátszás, ami eléggé jellemző a Cainsmarshra. Azt kell mondjam, hogy ez a Rigorous Instituion gyengéje. És ez olyasvalakitől jön, aki szereti az ilyesmit, ha tényleg hozzáad a lemez hangulatához. Itt viszont ilyesmiről sajnos nem tudok beszámolni, egyszerűen feleslegesnek hatnak és megakasztják a dalok természetes folyását. Itt van az utána érkező Laughter, ami tényleg szemrehányóan, szinte már kárörvendően szembesít minket azzal az apokalipszissel, ami a gitárokból árad. Az ütemek továbbra is a középtartományban vannak és továbbra is hatásosan veszik ki a részüket a dalokban. A Criminal Betrayers minimalistábban indul, mintegy felvezetve az érkező baljóslatú dalt. Savonarola vokálja itt nagyon kifejező, remekül játszik a hosszabban kitartott hangokkal. És itt nem visításra kell gondolni, ugyanabban a tartományban marad a hangszíne.

Az Ergot egy dinamikusabb dal, aminél különösen figyelemfelkeltőre sikerült a háttérben megbúvó, hosszan letartott billentyűk hangja. Kis változatosságot ad az egyébként összefolyásra hajlamos daloknak. Ezután tényleg rálép a gázra a Rigorous Institution, a Tempt Fate… And Win! már egy tipikus, tőröl fakadt, arcbamászó, d-beatekkel teli crust dal. Ha a háttérben nem szólna a billentyű, akkor meg se tudnám különböztetni őket a többi “Dis bandától”. Az Earthrise már visszahozott minket a jól megszokott tempóhoz és dalszerkezethez. Hangulatosan, mintegy mesélve nekünk az eljövendő komor jövőnkről menetel előre ez a szám is a maga jól kimért sebességével. Az egyre fokozódó hangulat a dal végére ér a tetőpontjára, ahogy a nagykönyvben megvan írva. A Hungry Dogs III (The Feral Hunt) zárja le a Cainsmarsht, ami a jobb ambient tételek közé tartozik. De számomra ez sem lett volna egy kihagyhatatlan dolog, amit muszáj a lemez végére biggyeszetni.

Ettől függetlenül egy kifejezetten érdekes, a kísérletezéstől nem ódzkodó banda képét mutatja a Rigorous Institution. Mint minden ilyen felfogással működő csapatnál, itt is vannak balul elsült kísérletek, ilyen a sokat emlegetett, ide-oda tűzdelt ambient, ami szerintem egyáltalán nem az erősségük. Tökéletesen átjön a hangulat a hangszereken keresztül, a vokál átadja azt a kormos, reménytelenségbe burkolt képet, amit közvetíteni szeretnének. Pályafutásuk elején járnak, így egy kis bátorítás is van a pontszámomban, de mindenképp érdemes lesz figyelni, hogy folytatják-e a már megkezdett utat és ha igen, akkor milyen módon. Május 6-tól már elérhető az USA-ban vinylen a Cainsmarsh, de ha minden igaz dolgoznak az európai megjelenésen is.