Norvégiáról kialakult egy sztereotípia, ami azóta is rányomja a bélyegét az ország metal színterére. Ha meghalljuk ennek az országnak a nevét, akkor rögtön a hullafestékes fazonok jutnak eszünkbe, akik az ottani kristálytiszta erdőkben vágnak gonosz arcokat, és nyomnak össze láthatatlan narancsokat a markukban. A Ritual Death egy egészen más utat választott magának. A fjordok fagyos birodalma helyett egy délebbi régió felé fordult a tekintetük. 2006-os alakulásuk óta két EP-t jelentettek meg a nevük alatt. Ezek egy jól körülhatárolható stílust reprezentálnak, név szerint a black/death metalt. A fékezhetetlen brutalitás ott van az ő hangzásukban is, de ennél egy fokkal érdekesebb muzsikát játszik a Ritual Death. Példaképnek a spanyol 13th Moon zenekart lehet tekinteni, akik fogták a földijeik, a Teitanblood hangzását és stílusát és megküldték az egészet egy kis okkultista atmoszférával. A Ritual Death számára ez a hangzás volt a mérvadó és ezt a korábbi kislemezeken is hallható volt. Most itt az ideje mindezt egy új szintre vinni és egy teljes értékű albummal nevet szerezni maguknak. A Ritual Death nem szokta túlcifrázni a kiadványaik nevét, ahogy az EP-k, úgy a teljes értékű album is az ő nevüket viseli.
Wraath adja az ércelőkészítő üzemekre hajazó angyali hangját és a gitárpengetés is az ő feladata. Lord Nathas a basszus és a háttérvokálért felel és innen is mielőbbi jobbulást kívánunk neki, igyon sok mézes pálinkát. Nosophoros adja a szertartás ütemét és H. Tvedt hosszú ujjai ütik a billentyűket. Szóval atmoszférikus black/death metal fog kisülni a dologból és amennyire üti egymást ez a két dolog, annál jobban működik a gyakorlatban. Általában a legnagyobb kritika szinte mindig ezért éri ezt a műfajt, hogy túl egyhangú a folyamatos pusztítás, támadás, hengerlés. Ilyenkor meg is vagyok lőve, ugyanis ez igaz. Pont ezért idegenít el olyan sok hallgatót a stílus, mivel erre vagy nyitott valaki, vagy nem. A 13th Moon mellett most már a Ritual Death is jó ellenpélda lehet erre az állításra.
Az Ancient Devil Worship fenyegetően ördögi akkordokkal üdvözöl minket. A lemez hangzás igazán kitűnő lett, Ahzari a Nordstern Stuioban kellően nyers ugyanakkor erőteljes és jól hallható mixet kevert ki a pulton. Már az első tételben kapunk emlékezetes billentyű hangokat, amely egyfajta aláfestésként szolgál a power chrodok és a brutálisan primitív dobok által uralt lemezen. Visszafogottan ízléses használata ez a szintetizátornak. Bemelegítőnek nem rossz az első szám, a Vermin darabosan induló gitárjai még karakteresebb dalszerzésről árulkodnak. Az előző EP-k energiáját és dalszerzését túlszárnyaló albummal van dolgunk, de azért nagy varázslatra ne számítsunk. A hagyományos black/death darálásokat a tempóváltások és törések teszik változatossá és emészthetővé. Ezt főleg azoknak írom, akik ódzkodnak ennek stílusnak az egyhangúságától. A Lunae érdekes módon lassú, szinte már doom tempóban kezdődik, aminek a hátterében Wraath vokálja minden eddiginél gonoszabb és sátánibb hangulatot áraszt. Közelebb áll a death metalos hörgéshez az általa választott stílus, ugyanakkor egész jól érthető módon ejti ki a szavakat. Az erdők a mai napig suttogják a nevét…hallom ki a sorokból. Igen a szövegek éppenséggel nem a legeredetibbek, sőt kifejezetten klisések. Engem általában ez nem szokott zavarni, de itt tényleg 30 éve lerágott csontokkal dobálódzik a Ritual Death.
Ez az átka annak, ha értjük is, hogy miről van szó a dalokban. Nem a világ vége, de egy fél fokkal fineszesebb dalszövegekkel még hatásosabb lenne a zene és a mondanivaló is. Mintha csak meghallotta volna kritikámat a Ritual Death és a Black Metal Terror a bejátszásos rész után minden eddiginél erőszakosabb és lehengerlőbb résszel fogad. Imádom ezeket a túlzásokba vitt, energiával és erővel duzzadó riffeket, pláne ha azt egy-két billentyű is megtámogatja. A „hail satan” ismét egy kicsit belerondít a dalba, de még így is az erősebb tételek közé tartozik. A Morbid Veils of Kharon emlékezetes riffekkel és nagyszerű cinjátékkal teszi élvezetessé a dalt. A Ritual Death legfőbb erőssége az, hogy nem folynak össze a dalok. Ez leginkább a színesebb dalszerzésnek, tempóváltásoknak és a többször előcitált billentyűknek köszönhető. A tremolo nem az ő kenyerük, power chordokat hallhatunk a legtöbbször, de ez erre a stílusra nagyon is jellemző. A kaotikus szólók szintén jellemzőek, és őszintén megmondva nem is ez a legfőbb erénye sem a bandának, se a black/deathnek úgy általában. A Salome’s Dance lett a kedvenc tételem a lemezről. Egy rendkívül hangulatos, szinte horror filmekbe illő hangulatot áraszt a lassan málházó, mégis erőtől duzzadó gitár. A háttérben megbúvó orgonatónusú szintikről nem is beszélve. Ez egy nagyon nehéz műfaj, csak pár letartott hangtól vagyunk a vidámparkos kísértetkastély hangulattól, ami inkább giccses mintsem hangulatos. Itt szerencsére sikerült ezt elkerülni, legnagyobb örömömre.
A Darkness of Death témái szinte már a hagyományos, régi sulis death metalt idézik, újabb elemmel bővítve a Ritual Death tárházát. Nem nagy talány ez a dal, sőt a primitívnél is primitívebb, én pont ezért élveztem. A The Pale King thrashre hajló témája ismét hoz egy kis újdonságot a dologba, pedig már az utolsó előtti dalnál járunk. A d-beat és a tempó szinte már black-thrash élt ad ennek a számnak, kifejezetten jófajta. A 2. perc után egy szellősebb vágta veszi kezdetét, mialatt a billentyúk hosszan letartva fokozzák a hangulatot. Szinte el is képzelem, ahogy egy fekete csuklyás, rongyokba öltözött csontváz vágtázik egy lovon, rozsdás kaszával a kezében. A végén hallható orgona pedig már tényleg jutalomjáték. A végéhez értünk a Nothingness Without Emptiness Within személyben és egy vérbeli black/death őrületet küldenek a pofánkba, annak minden jellegzetességével. Blasphemy, Black Witchery, Proclamation vagy a szintén norvég Goatkraft rajongói különösen élvezni fogják ezt. A feléhez érve ismét felüti a fejét a 13th Moon. Nem a szokásos féktelen, embertelen gyorsvonat a Ritual Death bemutatkozása, de akik hallották az előző két kiadványukat vagy a spliteket azoknak ez nem is lehetett nagy meglepetés.
Hangulatos, változatos, de nem hibátlan lemez a Ritual Death. Az mindent leromboló intenzitás hiánya viszont mégsem zavaró, erről gondoskodik az atmoszféra. A stílus rajongói nem fognak csalódni a Ritual Death bemutatkozásában, de zöldfülűek is nyugodtan tehetnek egy próbát vele. A Shadow Records és a Regain Records fogja megjelentetni a fizikai kiadványokat. December 5-öt kell bekarikázni a naptárban.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
