A Rome, vagyis Jérôme Reuter nem tétlenkedik!
Tavaly volt 15 éves a formáció és ez idő alatt kb. 25 lemezt jelentetett meg. Legalábbis én nagyjából annyi CD gerincet számoltam meg egy facebookra feltöltött fotón, melyen egymás mellé vannak téve az ezidáig kiadott korongok. A legutóbbi két kiadványból mi is kaptunk, csakúgy, mint az aktuális The Lone Furrow-ból. Ami már nem sokáig testesíti meg a friss Rome albumot, ugyanis kanyarban a következő lemez. Sőt, talán már meg is jelent…
Mindenesetre ha már az előző két műről én emlékeztem meg, úgy gondoltam, hogy vállalom a The Lone Furrow ismertetését is. Jérôme egyébként egy különleges albumnak tartja ezt és ekképpen nyilatkozott róla:
„A The Lone Furrow albumon a Rome egy olyan fantasztikus mesét mesél el, amiben emberek és az istenek azonos érzésekkel és fájdalmakkal rendelkeznek. Emlékeztetve minket arra, hogy a világ jóval nagyobb, mint amit mi hiszünk, a hagyományaink pedig jóval mélyebb értelemmel bírnak, mint ami elképzelhető. A művészet azért van, hogy teljessé váljon általa a világ minden dicsősége és sötétsége révén áthidalja az érzelem és az értelem közötti űrt.”
Hmmm… tehát egy erős koncepció köré épül a lemez és ezúttal talán könnyebben megmagyarázható, hogy miért is küldött már harmadik alkalommal egy nem épp rock/metal zenében utazó előadó tisztelet/kritikai példányt aktuális alkotásából a számunkra. Az albumon ugyanis olyan nevek működtek közre, mint Alan Averill (Primordial), J. J. (Harakiri for the Sky), Nergal (Behemoth), Joseph D. Rowland (Pallbearer). Ennek ellenére a Rome nem ment át fémzenébe, maradt a Jerome-tól megszokott neofolk/martial muzsika. A dalszövegek, témák tekintetében pedig olyan ismert emberektől (művészektől, történelmi személyektől) merített inspirációt hűsünk, mint Hesse, Nietzsche, Tacitus, Orwell, Mahler, Kipling, vagy éppen Yeats és Baudelaire. És ehhez az erős tartalomhoz, koncepcióhoz valami meseszép külső társul. A korábbi két lemez is igényes digipack kiadásban jelent meg, de a mostani már luxus digipack-nek is titulálható. Már a papír minősége sem hétköznapi, de a bookletben látható bronz és fehér alapú grafikák, karcok, metszetek gyönyörűek! Tehát igazi szemet gyönyörködtető élményt kap az, aki megvásárolja a CD-t. Manapság talán ez a mentalitás vezethet oda, hogy legyen még némi létjogosultsága a fizikai formátumnak (jelen esetben a CD-nek, amiről többen is úgy gondolják, hogy egy halott formátum) és egy gyűjtő/rajongó ne elégedjen meg a digitális változattal. Tehát a külső és a koncepció nagyon rendben van, kérdés, hogy milyen a lényeg, vagyis a zene!?
Bevallom első néhány hallgatás után úgy éreztem, hogy ezúttal a koncepció a muzsika rovására ment. Kevés rögtön ható dalt találtam és soknak tűnt a „rizsa”, a narratív tételek, illetve átvezetők. Bár még most is úgy gondolom, hogy a zene kicsit alulmarad a koncepcióval és a szép külsővel szemben, de 3-4 fülelés után már van néhány nóta, ami fogósságával betalált. A Rome továbbra is elég lecsupaszított zenét játszik, melyben az akusztikus gitár, az ütőhangszerek és az elektronika/effektek dominálnak, illetve Jerome kellemes bariton hangja. Az sem újdonság náluk, hogy az angol mellett a német és a francia nyelv is felbukkan a dalokban. Az általam eddig hallott lemezekhez képest annyi a különbség, hogy ezúttal a rock/metal világában jól csengő nevek is dalolásznak, szavalnak egyes szerzeményekben. Ami gyanítom azt is jelzi, hogy Reuter Mester számára sem közömbös a keményzene.
A lemezt nyitó, sejtelmes effektekkel, a természet hangjaival és narrációval ellátott Masters of the Earth tekinthető akár intrónak is. Az első tényleges dal a kelta melódiákkal felvértezett Tyriat Sig Tyrias, ami egy igen kellemes tétel, némi Dead Can Dance párhuzammal. Ezt követi a Primordial frontember énekével megerősített, címével a U2 1991-es lemezét megidéző Ächtung, Baby! Ez egy fogós, slágeres darab, melyben szépen elkülönül Jerome és Alan hangja. Jerome énekli az első versszakot, a másodikat Alan, a refrént pedig közösen dalolják. A Pallbearer-es Joseph D. Rowland szövegmondásra vetemedik az egyperces, átvezetőként funkcionáló Making Enemies in the New Age-ben, hogy aztán a The Angry Cup-ban maga Nergal duettezzen Jerome barátunkkal. Akusztikus hangszerelés ide, vagy oda, ennek a számnak bizony van súlya! Az erőteljes dobolás miatt talán ez a leginkább martial, azaz „harci zene” jellegű szerzemény. Ezt követi az album egyik legfogósabb dala, a The Twain. És mivel a Kali Yuga Über Alles sem piskóta, így elmondható, hogy a lemez közepe igen erősre sikeredett. Az utolsó hat nóta esetében viszont úgy érzem, hogy DALként csupán az On Albion’s Plain és az Obsidian emlékezetesek. A többiben inkább a koncepció kerül előtérbe a zene rovására.
Emiatt egy ideig azon gondolkodtam, hogy talán kevesebb pontot adok a The Lone Furrow-ra, mint amennyit az előző két Rome lemezre adtam, de aztán arra jutottam, hogy a korongot átható erős koncepció és hangulatiság is erény, ezért ezúttal is bevések egy nyolcast Jerome-nak.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
