Minden zsánerben megvannak azok a bizonyos első vonalhoz tartozó bandák, amiket a stílus rajongóinak egyszerűen ismernie kell. A finn Rotten Sound pont ilyen, különösen akkor, ha a tradicionális, egyszerű, de pusztító grindcore a mindennapi betevőnk. 1993-as alapításuk óta tettek arról, hogy oda kerüljenek ahova. Olyan alapműveket raktak le az asztalra, mint a Murderworks vagy az Exit, amik megkerülhetetlen klasszikusokká váltak. Aki nem tudja mi fán teremnek ezek az alkotások, azoknak méltán lehet azt a bizonyos p-betűs szót billogozni a homlokukra, és én ezt a kifejezést nem használom túl sűrűn. Itt azonban totálisan helytálló lenne, 7 egész estés alkotással és legendás státusszal rendelkező csapatról van szó. 2016-os albumuk, az Abuse to Suffer óta nagyon sok minden történt. A világban és a Rotten Sound háza táján szintúgy. Kristian Toivainen 2020-ban kilépett, majd érkezett helyette Matti Raappana, akinek a személyében gondos gazdára lelt a basszeros pozíció. Mindezen felül az újdonsült szerzemények majd háromnegyedében is hallhatjuk fékevesztett háttérvokáljait. Az Apcolalypse hallgatása közben kétség sem férhet hozzá, hogy megtalálta a helyét. Mert bizony nagy viszontagságok közepette, alapos háttérmunkának köszönhetően végre megkapjuk a nyolcadik csapást. Témáját tekintve ez egy figyelemfelhívás minden olyan gondolkodni képes személy számára, akiket nem hagy nyugodni az, hogy az emberiség szép lassan kipusztítja magát. A Rotten Sound ugyan nem próféták gyülekezete, de legalább egyszer érdemes átolvasni a dalszövegeket, azonban ha gondoljuk akár teljes erőből ordíthatjuk is a vakvilágba, hátha Józsi is meghallja a negyediken.
Keijo Niinimaa személyében még társra is lelhetünk a hangszálaink taccsra tételében. Ezúttal is az ő feleselését hallhatjuk, ami nagyon jó, hiszen nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a Rotten Sound az legyen, ami most is. Mika Aalto ujjain csavarodnak a gitárhurok míg Sami Latva véresre püföli a bőrt a háttérben. Basszus fronton Matti Raappanaról már megemlékeztem, teszi is a dolgát rendesen. Mindent tisztán lehet hallani, kiváló munkát végeztek a keverőpultnál.
A kezdőrúgást a Pacify fogja elvégezni és a labda helyén a mi fejünk található, ugyanis kíméletlenül, egyből a lényegre térve rúgják le a kobakunkat a helyéről a finnek. Nincs olyan szám a lemezen, ami elérné a 2 perces játékidőt és ez szerintem sokat elmond a Rotten Sound felfogásáról. Klasszikus értelemben vett, dühös grindcoret játszanak, ahogyan azt annak idején kitalálták. Keijo megátalkodott ugatásai általában a magasabb tartományon helyezkednek el és ahogyan a banda többi tagja, ő is elképesztő sebességgel ömleszti a nyakunkba az emberiség összes nyomorúságát. Az első igazi törést a harmadik szám jelenti. A Sharing elhozza az első tempóváltást és megmutatja nekünk, hogy ezek a faszik képesek lassított felvételben is ripityára törni az összes csontunkat. Ez voltaképpen egy pofonegyszerű recept, mégis csodákra képes annak érdekében, hogy adjon nekünk legalább egy pillanatnyi lélegzetvételt. Ezután persze ismét fogják a seprűnyelet és visszalöknek minket a húsdaráló közepébe. Sami szintén gondoskodik arról, hogy megdöntse a sztereotípiákat, különböző ritmikákat használ, gyakran váltakozik a dobjáték. Érdemes néha csak az ő ütéseit figyelni, a d-beat, blast beat duón túl is képes gondolkodni, ezáltal egyedi színezetet adni a daloknak. A stop-start részeknél miliszekundumra pontosan áll meg, félelmetes pontosság és feszesség jellemzi játékát. Mika seggét is ki fogom nyalni, mert miért ne, ha egyszerű, ugyanakkor nagyszerű riffekkel pofozza szét az állkapcsomat.
A dalszerzésről valamilyen szinten már megemlékeztem, ám úgy gondolom, hogy ez az a faktor, ami a Rotten Sound tagjait az élvonalba repíti. Úgy használnak ki minden másodpercet, hogy az nyomot hagyjon a hallgatóban. Képesek megfűszerezni a nótákat oly módon, hogy az tökéletesen illeszkedjen a lemez koncepciójába. A Digital Bliss hörgéssel megspékelt lelassulása vagy a Denialist fenyegetően lépkedő bevezetése mind arról tanúskodik, hogy időt és energiát fektettek ezekbe a dalokba. Ilyen rövid tételeknél ez a dalírás vitalitást és energiát ad a kottáknak, egyből nem tűnik olyan sűrűnek és megfoghatatlannak a dolog. Még néha azt is rá lehet sütni, hogy fogósak a dalok, különösen akkor, amikor hagyományos hardcore üzemmódba megy át a Rotten Sound és a szellősebb d-beat részekbe elrejtenek egy kapósabb gitártémát. Az ősember énünkre is gondoltak, hisz ott van ékes bizonyítéknak a 28 másodperces Nothingness, ami egy kisebb atombomba erejével szántja le a vidéket. Csak pusztulás és halál marad utána.
Itt el is érkeztünk a témavilághoz, amiben mindenki megkapja a magáét. Az álzöldektől a digitális zombikig mindenki sorba állhat a pofonért. A Föld elpusztításának a lassú, de biztos módját választottuk és nem vagyunk képesek megmenteni magunkat. Az alaptermészete olyan a humanoidoknak, hogy megakadályozza őket abban, hogy civilizációként gondoljanak magukra. Ettől sokkal gőgösebbé válnak, az „én” tudat csorbul, nem érzi magát különlegesnek, ha egy masszához kell tartoznia. Érdekes témákat feszegetnek a finnek és ez a komolyabb grind bandáknál mindig így volt. Ne felejtsük el, hogy alapjáraton a punk és a hardcore szövegvilága az, ami igazán foglalkoztatta az ősöket. A borzasztó realitás jobban üt minden elvontabb, természetfeletti mese délutánnál.
Szóval a Rotten Sound ismét megcsinálta nekünk a jót és bármennyire is szeretnék belekötni valahol egyszerűen nem megy. Mondhatnám azt, hogy nem hoztak semmi újat a zenéjükbe, nincsen igazán progresszió, na de mi van akkor, ha az ő esetükben nem is vágyok erre? Sőt…kifejezetten csalódott lennék, ha egy pánsíp szólóval törnék meg ennek a 21 perces atombikának a lendületét. Ez van, ilyen csimpánz vagyok. Nem kérdés, hogy ott lesz az év végi listámon, csupán az a kérdése, hogy hol, mivel úgy láttam igen erős évünk lesz grindcore szempontból. A Season of Mist már március 31-től leszállította nekünk ezt a megállíthatatlan tehervonatot, szóval tessék csak odafáradni.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
