Rotting Christ
Pro Xristou

(Season of Mist • 2024)
boymester
2024. május 1.
2
Pontszám
8

A milliónyi megjelenés, amit az új zenekarok, vagy akár a régi motorosok produkálnak, azt kell mondjam, az évek alatt rendesen megedzettek. Már nem lesem olyan veszettül a dátumokat, kutatom a beszerzési lehetőségeket, mint az ezredforduló környékén, de még így is akadnak csapatok, melyeknek elég egy hírmorzsája, hogy lázba hozzanak. Ezt az egyre szűkülő tábort erősíti a simán klasszikusnak nevezhető görög csoda, a Rotting Christ. Számtalan korszakuk volt velem az életem számtalan pillanatában, legyen szó a melodikus black metalról, a nyersebb darálásokról, vagy az egészen epikus méretre növekedett, okkultista rituálékról. A hivatalosan május 24-én érkező Pro Xristou esetében sem alakult ez másképp, az első beharangozó tételek nyilvánvalóvá tették számomra, hogy a horda a szinte párként kezelendő Rituals és The Heretics lemez után ha nem is teljes mértékben meggyőző módon, de rálép a fékre és kicsit visszakanyarodik saját gyökereihez. Egy 1987-ben indult zenekar esetében ez kifejezetten izgalmasan hangzik, Sakis Tolisék háza táján pedig egyenesen örvendetes, mivel a ’90-es években megjelent lemezeiknek gyakorlatilag azóta sincs párja, csak erős rajongóbázisa. Számomra sajnos a The Heretics eléggé mellé ment, leginkább a Ritualsra fel nem férő, túldimenzionált dalcsokornak éreztem, így örülök annak, hogy a zenekar más útvonalra szeretne lépni. Idő is akadt a komponálásra, hiszen a szokásosnak mondható háromévenkénti lemezkészítésbe alaposan belerondított a pandémia. A Rotting Christ hiányát még Sakis Tolis szólóalbuma sem tudta igazán csillapítani, mivel leginkább csak korrektnek tudom nevezni. 

De félre a búval, borúval, érkezik a Pro Xristou, amiben az ókori misztériumok hívei, a mindent romba döntő új irányzat, a kereszténység ellenfelei hallatják hangjukat abban az elegáns, gótikus és melodikus közegben, amibe már rég nem engedett betekintés a görög csapat (külön szimpatikus, hogy mitológia tekintetében nemcsak a görög és római, de az északi hitvilág is képviselteti magát). 

Csapatról persze csak szűk értelemben lehet nyilatkozni, hiszen a projekt mögött egy testvérpár, Themis (dob) és Sakis (ének, gitár, billentyűk) állnak, akik élőben jelenleg Kostas Heliotis (Chronosphere, Homo Sapiens) és Kostis Foukarakis (Exarsis) kíséretében tevékenykednek. Azonnal kibővül azonban a látómező, ha a vendégek listáját vesszük szemügyre, hiszen jó szokásukhoz híven most sem voltak restek más előadókat is bevonni a munkába. A legnagyobb számban az immár szokásosnak mondható kórus szekció képviselteti magát, ami alapján azért sejthető, hogy nem egy nosztalgia lemezhez lesz szerencsénk, hanem a régi értékek és az újabb törekvések ütköztetéséhez. A pátosz, a folyamatos eufória, amely leginkább megfeküdte a gyomromat a legutóbbi kiadványon azonban szépen kordában lett tartva, így ténylegesen marad idő arra a gótikus dallamvilággal átitatott, többnyire középtempós black metalra (szívesebben használtam velük kapcsolatban mindig is az extrém metal jelzőt), amivel igazából megalapozták a hellén fekete fém máig megkülönböztethető hangulatát. Nem kell búcsút vennünk a grandiózus énektől, a visszatérő narrációtól, vagy az egyszerűnek hangzó, de azonnal felismerhető riffelésektől sem, melyeket nyugodtan megbéklyózhatunk az önismétlés vádjával is, ugyanakkor a lemez nem folytogat, nem tolakodik be az életünkbe akár erőszakos módon, csupán szép fényesre csiszolva mutatja be azt, hogy mire képes a rutin és az a bizonyos több, mint 30 év, ami a zenekar mögött áll. 

Meg kell valljam, első hallgatásra nem is igazán tudtam hová helyezni a rangsorban a Pro Xristou dalcsokrát, ami a szokásos háromnegyed óra környékén mozog, a részemről nem hozzáférhető két bónusz tétellel pedig 55 percesre rúg. A címadó, intróként funkcionáló darab szaggatása azért messze áll a kreatív ötletektől, a szövegként megjelenő felsorolás (ókori istenek neveit hallhatjuk) pedig már-már kétségbe ejtett. Hasonlóan elcsépelt egyébként a lemez borítója is, ami „szűz” szemeknek ugyan tetszetős és epikus lehet, de én már számtalan lemezen találkoztam vele (a korai Candlemass borítókat is szolgáltató Thomas Cole „A birodalom útja” sorozatának egyik festménye).

Szerencsére mindez elég rövid időt ölel fel, a folytatásban érkező The Apostate már jóval szórakoztatóbb. Tipikusnak nevezhető Rotting Christ szerzemény, tipikus lüktetéssel és dallamvilággal, ami azonban tetszett, az az, hogy a banda elővett egy alig másfél évig uralkodó császárt, aki keresztényként kezdte meg az életét, ám rövid időn belül visszatért ősei vallásához. A karizmatikus Flavius Claudius Iulianus komoly hatást gyakorolhatott volna még mai történelmünkre is, ha nem szerez halálos sebesülést 30-as éveinek elején. A folytatásban érkező Like Father, Like Son volt az első tétel, amit korábban már hallottam a közelgő anyagról és nem ültette el bennem a várakozás izgalmának magvait. A dal nem rossz, viszont teljes mértékben kiszámítható.

A tényleges hátrafelé tekintést a The Sixth Day jóval fogósabb témája indítja be. Középtempós cammogásába jobban be is tud szivárogni az ősiség tisztelete, mintsem a nagyívű kórusok uralta szerzeményekbe. Tovább emeli a tétet a La Lettera Del Diavolo, ami valahova a 2013-as Kata Ton Daimona Eaftou irányába repít vissza minket. A hosszabb lélegzetű The Farewell kimért tempója, hangulata szintén adta magát. Ugyan akad kórus, de az faék egyszerűségű és magasztalás helyett kényszerű beletörődést, fájdalmat áraszt magából, amit jelen esetben inkább el tudtam hinni, mint a színpadiasabb részeket. Sajnos erre is akad újabb példa a viccesen hangzó Pix Lax Dax esetében, de itt sem tolakodó módon. A Pretty World, Pretty Dies arra világít rá, hogy a zenekar most is rohadt jól szól (részemről tehettek volna pár lépést a karcosabb irányba), az Yggdrasil esetében pedig valóban indokolt a nagyívűség. A kiadványt záró Saoirse is megér egy “misét”, mivel a benne hallható, ismeretlen szerző által jegyzett versrészlet Írország történelméből származik és gyakran tekintenek rá a szabadság jelképeként mind testi, mind szellemi tekintetben. A kiadvány talán legkerekebb, legkidolgozottabb dala, amit nem véletlenül mutattak be az elsők között. 

Milyen tehát a Rotting Christ 2024-ben? Természetesen rutinos, a hosszabb kihagyás miatt pedig átgondoltabb és szerényebb. Egyszerűnek tűnő szövegeik mögött vastagon ott a történelem, a tiszteletadás, visszatérő zenei megoldásaik között pedig majd minden korszakukat megidézik hosszabb-rövidebb időre. Nem robban úgy, mint személyes kedvencem, a Theogonia, nem olyan mély, szerteágazó, mint a Triarchy Of The Lost Lovers, A Dead Poem, de bőven vállalható az életműben és jelzi, hogy akadnak még tartalékok.

Rotting Christ – Pro Xristou (2024) (2 komment)

  • Avatar blatant87 szerint:

    Kellemes, de csak nekem van olyan érzésem, hogy már évek óta saját magukat másolják?

    • boymester boymester szerint:

      Nem hinném:) Szerintem jó 10 éve stagnál a banda amúgy sem túl combos fejlődése, változása. Ez nem feltétlenül rossz, ha jó lemezeket készítenek, nekem eddig egyedül a The Heretics volt átlagon aluli. Most erősebb dalokat raktak össze, de még nem elég az üdvösséghez:)

Palaye Royale Palaye Royale
május 29.
Sting Sting
május 30.