Samarithan
Tales Of Doom (2022)

A világjárvány alaposan megrendítette a gazdaságokat, az emberi kapcsolatokat és számtalan területen hagyott maga után mély sebet. Ugyanakkor sok helyen hozott létre olyan projekteket, amik nem valószínű, hogy más körülmények között megszülettek volna. Az internet és a gyors kapcsolattartás nemzetközi csapatokat, baráti társaságokat fogott össze egy-egy kedvelt műfaj, zenei kalandozás kedvéért, az otthon töltött idő pedig igazán komoly teret adott a magányos dalszerzőknek is. Spanyolországban például három testvér, Alberto, Carlos és Guillermo döntött úgy, hogy kihasználva a lehetőséget, régi szerelmüknek hódolnak a hirtelen felszabadult időben. Így született meg a Samarithan projekt, aminek a címéből már illik kitalálni, hogy epikus doom metalról van szó, hiszen a Candlemass 1987-es Nightfall lemezének egyik legjelntősebb dala alapján nevezték el.

Ugyan a zenekar hatásként megjelölte magának a Black Sabbath-ot, Solitude Aeturnus-t és a Sorcerer-t is, már eddig megjelent single kiadványaikon egyértelművé tették, hogy a 80-as években, Messiah Marcolin-nal fénykorát élő legenda újjáélesztése a legfontosabb céljuk. Erre utal minden dallam, minden téma és maga a hangzás is, amit azért nem sikerült arra a színvonalra feltornászni, amit a svédek már 40 éve megtettek. Ettől függetlenül a többnyire nem túl ismert hard rock, heavy metal csapatokban játszó testvérek alaposan odatették magukat és olyan tételeket sorakoztattak fel, melyre Leif Edling is büszkén csettintene egyet.

A lemez dalait olyan klasszikusnak számító művészek ihlették, mint Dante, Goya, Rivera és Brueghel, akik szívesen foglalkoztak az emberiség sötét oldalával, a bűnnel, a gyötrő lelkiismerettel, azonban mindig nyitva hagyták a kaput a remény, a fejlődés, a továbblépés számára. Ugyanezt nagyszerűen sugározza elménkbe a zene is nagyszerű riffjeivel és énektémáival. A kiadvány az intrót leszámítva 7 teljes, jellemzően 5-7 perces dalból áll, melyek 2020 és 2022 között formálódtak a lemezen hallható verzióig. Egy ilyen album kapcsán az első, természetes kérdésünk az lehet, hogy milyen mennyiségben beszélhetünk kópiáról, rajongói másolatról, de azért abba is érdemes belegondolnunk, hogy ezekhez hasonló dalokat lassan 40 éve hallhattunk az említett példaképtől is. Akadnak valóban hasonlatos megoldások, dallamok, máskor pedig egészen friss ötletekkel is találkozhatunk. Ennek megfelelően elég hullámzóra sikerült a trió munkássága és a befogadása is attól függ majd, hogy ki, mennyire szereti a mára kultikusnak számító első Candlemass lemezeket.

Régi vágyam például, hogy egy hasonló projektben ne egy, hanem két énekessel találkozzak, ez alapvetően érdekessé képes tenni a műfajt. Sok zenekarnak egyetlen dalnokot is nehéz keresni, itt rögtön ketten is használják a torkukat és egész jól. Carlos és Gulliermo énekére néhány erőltetettebb hangon kívül különösebb panaszunk nem lehet, az egyetlen, ami időnként szemráncolást okozott inkább, az a felvétel minősége, a precízitás hiányosságai. Duójuk hol nagyszerűen kiegészíti egymást, máskor pedig kevésbé illenek össze. A zene nagy része Alberto Fernández munkáját dicséri, akinek mázsás témái, nagyszerű, dallamos gitárszólói a heavy metal fénykorába repítenek minket pillanatok alatt. Nincs hiány tempóváltásokban, könnyen megjegyezhető, együtt énekelhető refrénekben sem, de a főszereplő természetesen a vegytiszta, ünnepélyes hangulatú epikus doom.

Intró kezdi tehát a korongot The Gates Of The Samariah címmel, ami úgy vezeti fel a Valley Of Paint, mint egykoron a Gothic Stone vezette fel a már említett Nightfallt. Meglepően jó tempóval kezdünk, igazi tökös heavy metal módjára ontják ránk a hatások sokaságát (nekem hallgatás közben egyaránt eszembe jutott a Below és a kórusoknál a Forsaken neve is). Hatalmas gitárszóló és bólogatós riff is akad bőven, ami viszont meglepett, az az old school thrash metalba forduló végkifejlet a maga csordakiáltásaival. Ezek után a Saturnus már jóval sötétebbnek hat: a modern, kemény téma alá ősi billentyű vegyül, a több szólamban érkező ének és refrén pedig pusztító erejű. Nagyon jó dal, de nem annyira, mint a Methuselah, ami saját erényeket, dallamokat is fel tud mutatni. A tempózás, könnyed dallamosság és szórakoztatás kora ér véget a vérbeli epikus doom Fuga Mundi majd hét perce alatt. Itt minden hang kiszámítható, de aki szereti a doomot, az pont ezért fogja percről percre élvezni. Változatosabb, erősebb a The Triumph Of Death, ami be kell valljam, a lemez legkomolyabb fejtörését okozta nekem és lehet még pár napig nem fog nyugodni hagyni. Van benne egy annyira ismerős dallam, amit biztosan számtalanszor hallottam már, de egyszerűen nem jut eszembe, honnan származhat. Valahogy fejben Gerrit P. Mutz hangja párosul hozzá (Angel Of Damnation, Dawn Of Winter), de hogy melyik doom slágere hasonlít erre, ahhoz úgy néz ki újra végig kell hallgatnom a dalnok eddigi életművét. Ha valakinek van tippje, azt szívesen veszem kommentben. A rövid, de pörgős Cerverus ‘Lair nem visz közelebb minket a spanyol lelkek megfejtéséhez, viszont az epikus doomhoz méltó zárás szépen elérkezik az Across The Moors Of Damnation címmel és még jól is sikerült…

Gondolom feltűnt, hogy már kétszer is kérdőre vontam a hangzást…ugyan a zenekar veszteségmentes formátumban küldte el a dalcsokrot, még így sem igazán tudtam teljes egészében elhinni, hogy a felvételek minden esetben egy profi stúdióban készültek. A dob kissé élettelen, tompa, az ének pedig élőnek, nyersnek, “kezeletlennek” hat, ami nem igazán tesz jót a végeredménynek. Ez alapján kijelenthető, hogy nem lehetett egyszerű munka a járvány körülményei között összehozni ezt a lemezt, mert még mindig vannak demós jellegű hangjai, ugyanakkor ha olyan szempontból tekintünk rá, mint underground csemegére, akkor a hangzás változó minősége mellett egy nagyszerű anyagot kapunk és bízom benne, hogy nem ez lesz a Samarithan első és utolsó felvétele. Ti is meghallgathatjátok április 29-től, mivel a Tales Of Doom digitálisan is megvásárolható lesz.

Frog Leap
május 29.
Ritual Howls
május 29.