Satanic Warmaster
Aamongandr

(Werewolf Records • 2022)

Morcos

2023. február 5.

2

Pontszám

9.5

A Satanic Warmaster-t Lauri Penttilä, művésznevén: Werwolf alapította a ‘90-es évek végén, amely viszonylag hosszú ideig egyszemélyes együttesként működött. Azonban az előző nagylemez felvétele során (ez volt a Fimbulwinter, ami 2014-ben jelent meg) egy lényeges változás történt e téren, hiszen több session zenész is részt vett a stúdió munkákban. Ez volt a helyzet a régóta várt Aamongandr esetén is, melynek felvételei során többek közt korábbi session zenészek, mint Nattravn (gitár) vagy Necroterror (basszusgitár) szintén közreműködtek; ráadásul jelen esetben nem akárki szolgáltatta a szintetizátoros dallamokat, hanem maga a Moonsorrow oszlopos tagja, Trollhorn. Ez a kiváló társaság Werwolf kiváló dalszerzői tehetségével kombinálva gyakorlatilag garancia volt a sikerre, s a végeredmény tekintetében valóban nem adtak okot semmiféle csalódottságra.

Számomra a Satanic Warmaster egyike azoknak az együtteseknek, akik tökéletesen tipizálják az abszolút “sztenderdet” a black metalban. A könnyedén áramló gyors és melodikus tremolók, az egyszerű (értsd: olykor erősen punkos) de dinamikus dobtémák, az érces és erőteljes károgó vokál, és az olykor megjelenő magasztos és sejtelmes légkört teremtő szintetizátorok mind-mind esszenciális alkotóelemei lehetnek egy kiváló black metal lemeznek. Történetesen ezekből az elemekből sosem volt hiány egy Satanic Warmaster lemezen sem, viszont azt is meg kell említenünk, hogy sosem adott hozzá ezekhez semmi újat vagy szokatlant sem – lényegében az “egyszerű kiválóság” volt amire mindig is építkezett: sikerrel. Ezt igazolandó, ha vetünk egy pillantást a banda diszkográfiájára, olyan gyöngyszemeket is találunk, mint a raw black metal vonal ikonikus darabja, a Carelian Satanist Madness. Történetesen a Satanic Warmaster sokáig kizárólag egy tipikusan nyers lemezeket adott ki, azonban egyértelműen tetten érhető volt egyfajta fejlődés, melyben a cél egy egyre kifinomultabb és epikusabb hangzás elérése volt. Ezt jól bizonyítja, hogy az idő előrehaladtával egyre nagyobb teret nyertek a szintetizátorok az albumokon (a korai lemezeken legfeljebb az lemezek zárásában jelent meg egy-egy tétel erejéig), illetve hogy a “trve” nyers hangzásról a jobb (csúnyán megfogalmazva: igényesebb) hanganyagok rögzítésére került át a hangsúly. Ebben kifejezetten nagy ugrást jelentett például a Fimbulwinter vagy az Archgoat-tal közösen kiadott Lux Satanae (Thirteen Hymns of Finnish Devil Worship) split. Ezt a fejlődési utat figyelembe véve, az Aamongandr tekinthető a banda legszofisztikáltabb lemezének, melyben sikerült gyakorlatilag tökéletesen ötvözni a fentebb említett komponenseket, s végeredményül egy tökéletesre polírozott, minden szegmensében letisztult alkotás született. 

Mint ahogy számítani lehetett rá, a gitárok nagyon hangsúlyos szereppel bírnak a lemezen. A gigászi riffeket felvonultató, rétegelt gitársávok folyama vezeti a dalok folyamát (ezt nagyban kiemeli a kiváló stúdiómunka); ide jó példának hozható az album második tétele, a Duke’s Ride, ami ab initio hatalmas riff áradatot zúdít a hallgatóra. Fontos megemlékezni a korábban említett szintetizátorok szerepéről is. Ezek a dallamok tökéletes szinergiában fonódnak össze a többi hangszerrel, hozzájárulva egy magasztos légkör megteremtésében, ami könnyen magával ragadja a hallgatóságot. Ez a jelleg kiváltképp erős a Berserk Death, The Eye of Satan és az albumot záró Barbas X Aamon című számokban.

Egy hosszú, nyolc éves várakozást követően jelentkezett újra egy olyan nagylemezzel finn Satanic Warmaster, amire igazán érdemes volt várni. Mindamellett, hogy az Aamongandr-ra valószínűleg nem úgy fogunk visszaemlékezni, mint az a lemez ami forradalmasította a black metalt; de mégis megvan benne minden ami által egy ingergazdag élménnyel gazdagodhattunk, és minőségét tekintve igencsak egy elit ligába sorolható a black metal kiadványok között, amiket szívesen (és gyakran) elővesz az ember.