Screen
Begin the Season!

(Stone Music • 1993)
Győr Sándor
2023. január 27.
2
Pontszám
10

In memoriam Helmeczi „Hernyó” Zoltán.

Ez az ismertető ötödik éve hevert a drive-om Lemezismertetők mappájában várva arra, hogy befejezzem. Idén épp 30 éves a lemez, adhatta volna ez a befejezés apropóját, azonban mégsem ez, hanem a fentebbi szomorú hír motiválta. Sajnálatos módon a lemezt feléneklő Hernyó it thagyta a földi létet és immár valahol odaát szerez örömet dalaival. R.I.P.

Emlékszem, már tudtam a csapatról, hiszen a Hammerban (a még most is működő zenekari honlapon  megtalálható Lénárd Laci írása)  jókat írtak róla, s ismertem is már az albumot, de egy debreceni lemezbolt kirakatában láttam is a kilencvenes évek közepén, de az idő szorítása miatt már nem volt időm meg is venni a CD-t. Bánom is, hogy akkor ott hagytam, de el kellett érnem a vonatot. Aztán azóta sem került sor erre… de a stream korában ennek viszonylag kisebb már a jelentősége. (Azért, ha valaki megválna tőle, keressen!)

De térjünk rá a lényegre, megpróbálok emléket állítani. Először azt hiszem érdemes egy kis visszatekintéssel vagy korrajzzal – kinek hogy tetszik – kezdeni, mert talán ez segít kicsit megérteni honnan jött ez a lemez akkor kb. a semmiből.

A zenekar 1988-ban alakult Sajószentpéteren, amikor is három zenélni akaró srác kitalálta, hogy zenekart alapít és megváltja a világot. Ez sajnos elmaradt, pedig a lemez alapján megérdemelték volna a világhírnevet is. Valószínűleg a tengerentúlon ez össze is jött volna, itthon azonban a rendszerváltás környékén a változások nem kedveztek az effajta amerikai zenének. Pedig a kilencvenes évek elején a rockvilágban történt valami. Valami olyan, amiről sokan leírtak már tényeket, érzéseket, emlékeket, teóriákat. Nekem ez az időszak jelentette a rock/metal zenei eszmélésemet.

Azon ritka alkalmak, amikor MTV közelébe kerültem, eseményszámba mentek. Olyan bandákat ismertem meg a klipek által, amelyek máig sokat jelentenek számomra. A grunge korszaka volt ez, a Pearl Jam, Nirvana, Soundgarden szentháromság mellett emlékezetesek még az olyan – nevezzük alternatívnak – csapatok videói, mint a The Breeders Cannonball-ja vagy a Blind Melon No rain-je is, hogy csak kettőt említsek. Szóval 1993-ban már olyan sikeres lemezek megjelenésén voltunk túl, mint a Pearl Jam első két anyaga (Ten – 1992, Vs. – 1993), a Soundgarden Badmotorfinger-e, hogy a Nirvana Nevermind-ját már ne is említsük. És akkor ott volt még a mára kultikus státuszba emelkedett Cameron Crowe-mozi, a Singles (Facérok) és annak filmzenealbuma, amin olyan dalok szerepelnek, mint az egyik kedvenc PJ számom, a State of Love and Trust, de volt még azon Mudhoney, Soundgarden is.

Nos, ebben az érában itthon is megmozdult valami. A Black-Out már viszonylag sikeres volt, a The Bedlam is kihozta ekkorra az Inside ash lemezt, ami – valljuk be – akkor kevésbé lelt értő fogadtatásra. És ott volt ez a csapat, akik véleményem szerint előkelő helyet foglalnak el a hazai rock szcéna legalulértékeltebb csapatai között. Ez a banda az első lemezére olyan dalokat vett fel annak idején, amivel igazából nem lekövették a világszerte hódító grunge irányzatot, hanem hasonló stílusban alkottak, hiszen a lemez egyes dalai (Nowhere else,Gimme good time!) már a ‘91-es Begin the Season demón is rajta voltak, amiről a zenekari krónikában így nyiltakoztt Dudás Tomi gitáros:

“1991 elején felvettünk egy 14 számos demót Egerben, egy lagzizenére szakosodott stúdióban. Sajnos mást nem találtunk. Olyan jól sikerült, hogy azóta sem merjük senkinek megmutatni.”

Szóval adott volt egy zenélni akaró és tudó banda, egy karakteres énekessel, remek dalokkal, akik végre lemezszerződéshez jutottak. Ráadásul sikerült is a törökbálinti P. Stúdióban dolgozniuk, ami akkoriban jó nevű helynek számított. 

A lemez végül 1993-ban tudott megjelenni Szarka Joseph közreműködésének köszönhetően a Stone Music gondozásában. A hazai rock/metal zenei színtér helyzetét jól mutatja, hogy hiába voltak készen az olyan dalok évekkel korábban, amik egy éppen futó, a nyugati zenei közegben felkapott stílusirányzathoz kapcsolódva egy erős lemezen papíron sikerre voltak ítélve (ma is szemmel nézve persze), mire az aktuális politikai és gazdasági helyzet és a változások miatt lemezen is megjelenhettek, akkorra már lecsengőben volt a grunge. És persze nem volt lehetőség anno, hogy a nagyközönség megismerje a dalokat, hiszen még az sem volt garancia, ha a Hammerban szerepelt egy-egy zenekar az aktuális demójával. Ha tényleg kíváncsi volt rá a hallgatóság, akkor is időbe telt, ha postai úton kazettán(!) be tudtad szerezni a demót. A mai zenekarok ebből a szempontból (is) hatalmas lehetőségeket tudhatnak magukénak (de ez egy másik cikk témája, és persze ez hozza magával a túlzott médiazajt). A lényeg, hogy hasonlóan a The Bedlam albumához, a Screen-nek sem sikerült a nagy dobás sajnos. 

Nekünk viszont itt van egy bő háromnegyed órás lemez, aminek dalai – mert itt nagybetűs dalokról van szó –  még ma sem hatnak porosnak. Már a lemezt nyitó hármas – Nowhere Else, Come Together, Gimme Good Time! – megmutatja, hogy itt valami csoda született. A gitárdallamok, a ritmusok, az énektémák és refrének mind-mind remekbe szabottak. Az meg, hogy a nyitó tétel már az első demón is ott volt, az szerintem mindent elmond a banda kvalitásairól. 

A The Beatles dalt meg olyannyira a saját képükre formálták, hogy akik nem ismerik az eredetit, nem is hiszik talán el, hogy egy világhírő dalról van szó. Nyilván lehet találni hatásokat, vagy nevezzük párhuzamoknak őket. Ott van például a What A Shame! – ami főleg énekileg – eléggé Astbury/Staley. Van benne a ’60-as és ’70-es évek ősrockjából egy jó adag, a refrén miatt szerintem a lemez egyik slágere. 

Bár kétség kívül egyenletes az album színvonala, mégis úgy érzem, a lemez második fele sikerült erősebbre. A lazább Endless blue sky (ami amúgy egyben a legrövidebb tétel is), olyan szólóval van megáldva, hogy már csak emiatt is többet érdemelt volna a banda. Kicsit érzem benne azt a blues-os megközelítést, ami a Guns N’ Roses dalait is jellemezte. Sőt, ebben a dalban Slash-ék “szelleme” azért ott lebeg. De bőven a tűréshatáron belül. Személyes kedvencem a House without windows, ami egy jó klippel megtámogatva elvihette volna a hátán a lemezt.  

A záró It’s so little amellett, hogy The Cult-os ízű, van benne némi Chains is. Egyszerre idézi meg az MTV Unplugged koncertek hangulatát és bár albumzárónak is kiváló, simán el tudnám képzelni koncertnyitó számnak – még ha erre minimális is az esély.

Sokat lehetne az egyes tételekről beszélni, de igazság szerint ez egy kompakt album, ami – bár a zenekari sztoriban azt írták “10 nap alatt vettük fel (…), szarul szól, de legalább megvan” – szerintem egészséges megszólalással bír. Ráadásul annak ellenére is tudnak működni a dalok, hogy mindössze kettő nem éri el a négy percet, de több 5-6 perces, szóval nem épp a rádióbarát hosszt célozták meg (mai szemmel legalábbis).

Ha szeretitek a kilencvenes évek rockzenéjét és még nem hallottátok, akkor javaslom, hogy ismerkedjetek meg a lemezzel!