Sectile
Falls Apart

(Szerzői kiadás • 2020)
oldboy
2020. március 23.
0
Pontszám
8

A Sectile egy 2016-ban alakult dublin-i prog. metal zenekar, a Falls Apart pedig a bemutatkozó nagylemezük. Olyan csapatok hatottak rájuk, mint a Leprous, Pain of Salvation, The Ocean, Porcupine Tree, Black Peaks, Opeth, Mastodon, Hacride, Ihsahn, Symphony X. És ez nyilván vissza is köszön muzsikájukban. Mivel a felsorolt bandákat én is kedvelem, így nem csoda, hogy az írek első egész estés kiadványa is alapvetően bejön. Na, nem maximálisan, hiszen a szokásos gyermekbetegségek náluk is tetten érhetők, illetve 1-2 megoldásuk előtt értetlenül állok, de egész jól elszórakoztat ez az 50 perces album. Mely borítója talán jobban illene egy death/black/avantgárd zenéhez, mint a prog. metalhoz, de ez legyen a legnagyobb bajom!

A kezdő The Hunt lendületes indítása rögtön meggyőzött, csakúgy, mint a szellős hangszerelésű verzék alatt szépen brummogó basszusgitár. Gabriel Gaba hangja sem rossz, de azért most még nem játszik egy ligában a példaképek frontembereivel. Ráadásul egy olyat művel a kezdő nótában, amit teljesen indokolatlannak tartok. 3:40 körül magas, visítós hangon ad elő egy sort, amit a szám folyamán többször is megismétel. Szerintem csöppet sem illik oda ez az énekstílus, sőt még hamisnak is tűnik az „ének”… Szerencsére a későbbiekben talán csak egyszer fordul elő hasonló meggondolatlanság a részéről! Mégis, hagy némi rossz szájízt maga után ezen ténykedése. Még jó, hogy a zenészek játéka kárpótol az énekes „kontrollvesztései” miatt. A Cormac Hennigan (basszusgitár), Zachary Newman (dob) által alkotott ritmusszekció feszes, fifikás dolgokat produkál, de a Mark O’Reilly – Marcelo Varge gitárduó ujjgyakorlataival is meg vagyok elégedve! Az Archetypes-ba pl. beiktattak egy hangulatos, szép gitárszólót. De a lemez egészét figyelembe véve elmondható, hogy jól teljesítenek a lazább, elszállós pengetések és a masszív, néha már-már extrémbe hajló riffelések terén is. A Black Cloud-ban frankó a szaggatott riffelés, de az is tetszik, ahogy az énekes próbálja magát színesen, változatosan előadni.

Itt próbálkozik meg először a mélyebb hangokkal, amik később rövid ideig ugyan, de főszereplővé válnak. A Fekete Felhő zongorás zárása szintén remekbe szabott. A Boreal Void-ban egy olyan orgánumát veszi elő Gabriel, amiről a hazai Angertea énekese, Mihály Gergő ugrik be. De még az énekstílus is egy az egyben Gergős! Valószínűleg ez csak a véletlen műve, de tény, hogy az Angertea és a Sectile hasonló módon közelíti meg a progresszív metalt. Ebben a hét perc fölé nyúló szerzeményben amúgy középtájon elhelyeztek egy akkora király, hangutánzó effektes szintitémát, ami azt bizonyítja, hogy érdemes rájuk odafigyelni a későbbiekben! A Daggers nyitánya is kafa, simán lehetne minden szempontból Angertea, de a zenei alap Porcupine Tree-ként is megállná a helyét. A lazább kezdést aztán egy olyan feszes, menetelős, modern heavy metalos riffelés követi, hogy a fal adja a másikat! Az eltalált refrén alatt pedig csak úgy őröl a tappingmalom! Azért a tényszerűség kedvéért gyorsan hozzáteszem, hogy sajnos igazán erős refrént nem sikerült egyik dalba sem applikálniuk. Sebaj, legalább van hová fejlődniük a továbbiakban! Pár sorral feljebb már megszellőztettem a mély énekhanggal való kísérletezést, de nem győzök elégszer rácsodálkozni a Favourite Sin kezdésére, ahol is Gabriel egy az egyben Nick Holmes dallamos/tiszta énekhangján szólal meg! Bár zeneileg semmi közük sincs a Paradise Lost-hoz, de ez a pár másodperc rendesen megidézi a brit gyászhuszárok középkorszakos, csak tiszta éneket tartalmazó korongjait! Ebbe a nótába rakták be egyébként a lemez legmasszívabb groove-ját is. Ami még a Wackor-nak is becsületére válna! Sőt, még brutál basszushúr csattogtatások is befigyelnek középtájon. Ergo, van egy kis ipari gotchic metal jellege ennek a remek nótának. A lemez végére hagyták a nagyágyút, a majd’ 13 perces Dying of the Lights: Purpose / Silence / Aethernity című gigászt. Szépen, ügyesen, okosan építik fel, bontják ki ezt a három részes kompozíciót. Ebben mindent fölvonultatnak, ami csak jellemző rájuk, az atmoszférikus, éteri énekkel ellátott részektől kezdve a djent-rokon ritmizálásokig.

Korrekt lett a Sectile debütálása, ha valaki a régi, még metalos Leprous-t favorizálja, illetve szereti a Haken-t, továbbá az alternatív prog. rock/metal zenekarokat, akkor érdemes próbát tennie a Falls Apart-tal. Ha legközelebb több érdekességet, váratlan fordulatot, megoldást, továbbá fogós énektémát tudnak fölvonultatni, akkor úgy hiszem, számolni kell az ír proggerekkel!