Sensory Amusia
Breed Death (2022)

Nem hallottam még az ausztrál Sensory Amusia nevét, viszont a friss megjelenések között azonnal megfogott gyönyörű borítójával és tekintélyt parancsoló logójával. Bizony, néha ennyi is elég az érdeklődés felkeltéséhez és hamarosan azt is megtudtam, miért nem találkoztam a csapattal. Ennek oka igazán egyszerű: túlzottan termékenynek nem nevezhetjük őket. 2013-ban bemutatkoztak Disrepair című lemezükkel, majd egészen 2019-ig kellett várni az életjeleikre, amikor két EP-t is kiadtak egymás után (In Extremis, Bereavement). Az egészben az a meglepő, hogy a Breed Death elindítása után olyan intenzitással zúdultak bele a hallójáratomba, hogy szinte elképzelni sem tudom, mit csinálhattak ennyi időn keresztül. Furcsa módon az archívumon sem találtam őket, mivel egykoron deathcore címkével indultak útnak. Ennek nem sok nyomát találni a friss korongon, ahol jóval inkább beszélhetünk technikás, brutális death metalról, sőt, időnként még a grindcore jelzővel is bőségesen kacérkodnak. A csapat egyébként változatlan, korai próbálkozásaikhoz képest azonban nyilvánvalóan sokat értek és fejlődtek, mert ezt az évtizedet igencsak erősen kezdik.

A Sensory Amusia vázát Joel Parkin basszer és Jei Doublerice énekes alkotja, akik Shan Maloney gitárost és Kevin Paradis dobost dolgoztatják meg elképzeléseikkel. Játékuk ugyan a technikás irányba és a kemény death felé indult el, azonban a haragot, dühöt magukkal hozták erre az anyagra is. Elmondásuk szerint ezt a haragot az táplálja, hogy látják az emberekben, emberiségben az alapvető gonoszságot, irigységet és elvetemültséget. Dühíti őket az elkövetett bűnök sokasága mind saját fajtánk, mint környezetünk irányába. Így könnyen párhuzamot vonhatunk az őket inspiráló zenekarokkal is, mint a Cattle Decapitation, az Aborted, Misery Index és Dying Fetus.

A fél órát alig meghaladó, de igencsak intenzív anyag technikás megközelítése ellenére meglehetősen ötletgazdag és fogós tételekből áll, amelyekbe sikerült annyi csavart vinni, hogy megkülönböztethessük őket egymástól. A 3-4 perces zúzdákból kiemelni pont ezért nem is érdemes különösebben egyetlen dalt sem, viszont a nyitó Birth Through Violence alig egy perces aprítását mindenképp meg kell említenem, mert nagyon jól áll nekik. A csapatnak talán érdemes is lenne hasonló irányban elgondolkodni, mert ez az “összpontosított” energiabomba könnyedén ledönthet bárkit a lábáról.

Igazán erős lett tehát ez a korong, még ha különösebb formabontásra nem is kerül benne sor. Egy folyamatosan fejlődő, alakuló zenei világgal találkozunk, aminek egyértelműen érdemes várni a folytatását azoknak, akik szeretik az extrém darálásokat… Megéri ránézni a kiadó bandcamp oldalára is, mivel a Lacerated Enemy egész pofás gyűjteményt rakott össze a meghallgatható Sensory Amusia mellett egészen hasonló intenzitású, fiatal csapatokból, szó szerint a világ minden tájáról.