A kín és a szenvedés a metal egyik leggyakoribb témája. Voltaképpen ez már ott volt a kezdetektől fogva, sose félt a negatív érzelmekről regélni. Legyen az a fájdalom bármilyen formája: testi, lelki, szellemi gyötrelem. Számos formája van a szenvedésnek és számos módon lehet azt tálalni, de mi van akkor, ha alkotás közben nem csak beszélni szeretnénk róla, hanem meg is akarjuk élni mindezt? Ilyen értelemben is jó helyen járunk, ugyanis hiába tabu még mindig erről beszélni, de ez együtt jár az alkotói szabadsággal. Minden ember más, így másképp is éli meg a különböző érzelmeket. Amiktől a “normál” társadalom elborzad, ők gyönyört látnak. Vannak akik csak legyintenek egyet és azt gondolják:”jó dolgukba mér ezek se tudják mit csináljanak”. Persze lehet rájuk ilyen stigmákat akasztani, sokszor megosztó alkotások szülnek az ilyen zenészek által, de akik nyitott füllel hallgatják műveiket, azok tényleg azt tapasztalják, hogy átlengi egy olyan atmoszféra kiadványaikat, amik más alkotásokból hiányoznak. Itt jön képbe a Texas állambeli Senthil, akikre ugyan már rég rádobták a koporsófedelet, de én jó hullarabló lévén mégis előcitálom őket. Eddig az elmegyógyintézet szúk folyosóin figyeltük meg a különféle betegeket, akik brutalitásukkal vagy elvont hangképeikkel akartak a fejünkbe férkőzni. Most a siralomházba vezet utunk, ahol a világ összes nyomorúsága összpontosul. A Senthil tagjai pedig azok a lakók, akik hezitálás nélkül nyelnek le egy maréknyi pengét, miközben széles vigyorral az arcukon mosolyognak ránk. Fröcsög a vér a szájukból, mégis boldogok, mert nekik ez az állapot jelenti a boldogságot.
“Hőseink” a Vomit, Plague és a Wretch névre hallgatnak. Utóbbi tag már egy ideje nincs közöttünk, öngyilkosságát és annak körülményeit a mai napig homály fedi. Testvériesen elosztják maguk között a gitáros és a vokalista szerepet. Bemutatkozó demojuk a Crypticorifislit 2005-ben jelent meg, ezen túl még egy a portugál Bosque-al közös kiadvány és a Septisemesis EP van a nevük mellett. Egyetlen “dal” kell nekik ahhoz, hogy a depresszíven cammogó dobok, a halálsikolyok és a szomorúan sistergő gitárok eltemessenek minket a föld legmélyére. Nem fogunk ráadást kérni, ezt jobba ha tőlem tudja a kedves olvasó.
A Crypticorifislit majd 27 perces játékideje bőven elég ahhoz, hogy utána zöldség állapotba kerüljünk. A mániákus depresszió (funeral doom) találkozik a sötétséggel (black metal). Egyik adja a tempót, másik a hangulatot, a Senthil pedig a láncokat. Ők ugyanis nem csak úgy becammogtak a stúdióba egy naposan mosolygós vasárnap délután a rántott húsi után. Láncokkal, pengékkel és különböző kínzóeszközökkel jöttek ezek a derék legények, a takarítónők legnagyobb örömére. Ugyanis a vokál arról tanúskodik, hogy bőszen használták is a felvételek alatt házilag felállított kínzókamrájukat. Egymást és saját magukat sem kímélve zajlott rituáléjuk. Fojtogatások, vágások és egyéb csonkítások által gerjesztett agonizálások kerültek szalagra. Lassan menetelő dobok, földrészek mozgásához hasonlóan mozgó riffek adják az alapot. Önmagukban nincs is semmi különös bennük, ha önmagában a zenei teljesítményt kéne osztályozni, akkor ez bizony megállna egy ötösnél. Szerencsére a zene egy ennél jóval komplexebb és sokrétűbb dolog, ugyanis erre az alapra egy mélységesen deprivált várat sikerült építeniük a fiúknak. Ezek a sikítások, jajveszékelések, agonizálások önmagukért beszélnek. A fájdalom minden stádiumába adnak betekintést számunkra. Mélyen dörmögő kráken vokálról szó sincs, ők nem az elmúlás szépségét akarják megmutatni nekünk, hanem minden fájdalmát.
Maga a gitár tónusa a black metal vékonyságához hasonló, sistergősen recsegve halad a könnyek útján. Azonban itt sokszor inkább egy plusz textúrát ad a dolognak, ne számítsunk riff-fesztiválra…na nem mintha a funeral doomra ez nagyon jellemző lenne. A hangzás is a fekete fémhez hasonlít a leginkább, beborítja a köd, a lepra és a szenvedés. A 13. perchez közeledve megérkezünk egy kis pihenőhöz, akusztikus gitár csendül fel. Azonban még ez is egy olyan nyugtalanító dallamot ismétel újra és újra, ami egyáltalán nem tesz jót a vérnyomásunknak. Eltorzított sikoltások hallhatók egy idő után, ami a CD bookletben leírtak szerint a Senthil tagjainak egy korai élményébe enged betekintést. Egy nő brutális megerőszakolásának állít emléket, aki a leírtak alapján egy ismerősük volt, mégsem tettek semmit ennek megakadályozása érdekében. Az alámondásos rész szintén egy hasonló történetet mesél el. Mindennek hirtelen vége és újra belöknek minket a gusztustalan latrinák közé. Napfénynek, reménynek nyoma sincs az ő univerzumukban. Egy olyan világot alkottak, ahol ezek ismeretlen fogalmak. A pokol legmélyebb bugyra se tudta ezt a lemezt megemészteni, így kiköpte ide nekünk.
Worship, Sunn o))), Skepticism, Voice Transmissions with the Deceased, Nortt rajongók bátran tehetnek vele egy próbát, de a Senthil-hez képest még ezek is pillekönnyű délutáni sétáknak fognak tűnni. Az öncsonkítás mint olyan egyébként egyáltalán nem az ő nevükhöz kötődik. Az Abruptum szintén ehhez folyamodott annak érdekében, hogy minél hatásosabbak legyenek kiadványaik. Egy funeral doom rajongónak a Funeral előadásait nem kell bemutatnom, ott se ketchup folyt le a gitáron. Itt kell megemlítenem a Wormphlegm kiadványait is, különösen a Tomb of the Ancient King korongjukat, ami az egyetlen nagylemeze a bandának. Zseniálisan mutatja be a depresszió, fájdalom és a szenvedés borzalmakkal teli világát. Nem is beszélve a gyomorba hatoló, fojtogató súlyról, ami minden alkalommal letaglóz.
Sikerült ismét elkalandozni, de ennyi baj legyen. Megosztja az extrém metal rajongókat a Senthil, ehhez kétség sem fér. Sokan egyszerűen nem a fentebb taglalt érzelmeket keresik, amikor zenehallgatásra vágynak. Mások megkérdőjelezik a szintén fentebb taglalt módját annak, ahogy a lemezen hallott érzelmeket elérik, valamint elénk tárják. Én mégis azt mondom, hogy akik szeretik eltemetni magukat a mindent elpusztító, fájdalmasan mániákus depresszióban, azok bátran tegyenek egy próbát bármelyik kiadványukkal. Ha nagyon szerencsések vagyunk, akár elkaphatjuk az első 15 CD valamelyikét, amire mindhárom tag rákente a saját vérét. Illetve különböző pozitív üzeneteket is belekarcoltak, mint pl. “Torture”, “Suicide”, “Rape”.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Ez valóban “kín és a szenvedés”. Irigylem a mentális tűrőképességedet… ezzel valóban kínozni lehet! Nálam ez egy NAGY 0 kategória.
Teljes mértékben megértem a véleményed.
Szerintem kifejezetten jó ötletek sikkadnak el ebben a projektben. Kár, hogy nem jött össze komolyabb kiadványuk, egy nagylemezre vevő lettem volna. Minőségben azért nem tenném egy Wormphlegm mellé, mert az kiforrt, direkt anyag, ez pedig azért demós hangzású és hangulatú, mert csak egy demó, egy be nem váltott ígéret. A Bosque miatt hallottam őket anno a split anyagon, de ott sem jött be annyira, mint a lemez első fele.
Sajnos ez a projekt elsikkadt, de az egyik tag mégiscsak elért egy teljes értékű lemezig, ami egyáltalán nem lett rossz (szerintem).
Minőségben én is úgy gondolom, hogy a Wormphlegm az etalon. Őket inkább csak példaként hoztam fel, hasonlóan sötét hangulatú bandák végett. Bár, aki a Senthilt ismeri az nem hiszem, hogy pont őket ne ismerné:)
A Bosque is egy remek banda, hagyományosabbnak mondható. Mégis imádom szürcsölni azt a lassan kavargó szürke levest, amit a Senthil tálal fel. Jól kiegészítik ott egymást.
Itt is hagyom Plague projektjének a gyümölcsét, hátha újat mutatok (kétlem). Hasonló stílus, de mégis másabb érzet.