Sentiero Dei Principi
Lustmord (2021)

Nem tudom, hogy az én számítógépemben van-e a hiba (ami a nyakamon üzemel), de kifejezetten tudok örülni a különösebb „címke” nélküli anyagoknak, amik egyszer csak úgy huppannak egy nagyot a postafiókomban. Ha egy előadó megkeres, ráadásul veszteségmentesen, CD minőségben juttatja el hozzám munkájának gyümölcsét, olyankor érzem, hogy van értelme annak, amit csinálunk. Lehetőséget biztosítunk és bizony néha bevállaljuk azt is, ami, másképp nem tudom írni, szar. De az igazi mégiscsak az, amikor valami különleges, egyedi kerül a birtokunkba. Én ez utóbbit éreztem az olasz Sentiero Dei Principi esetében, ami egy tipikusan egyszemélyes, sajátos hangvételű black metal anyag. Különösebben nem váltja meg a világot, azonban személyes indíttatás, érdeklődés áll mögötte és ez mindig plusz értéket képvisel a szememben.

Jelen esetben a mindössze 25 éves Nicola Redavid munkásságával találtam magam szemben, aki fiatal kora ellenére igencsak komoly érdeklődést mutat az emberiség elméjének sötétebb zugai után. Dalszövegei, igazán érett koncepciója képzőművészek és pszichológiai tényeken alapszanak, melyeket alaposan tanulmányozott ahhoz, hogy megértse a depresszió és agresszió párosának mibenlétét. Fő inspirációnak a mindkét világháborút megért Otto Dix festőművész munkásságát nevezte meg, akinek egyik alkotásáról a lemez a címét is kölcsönözte. Otto azzal vált ismertté, hogy az emberek titkolt pillanatait, sötét oldalát, a nyers valóságot próbálta meg ábrázolni. Legyen szó egy haldokló betegről, gyilkosságról, erőszakról. Vízióihoz jelentősen hozzájárult az is, hogy mindkét világháborúból kivette a részét. A nácik műveit degeneráltnak, ártalmasnak ítélték, ezért többször őrizetbe vették és több munkáját tönkretették. Ezt megúszta a lemez címét és támáját adó Lustmord is, amit nagyjából kéjgyilkosságnak fordíthatnánk.

Otto Dix – Lustmord (1922)

Nicola szerint a bűn alapja a folyamatos vágyakozás olyan javakra, ami nekünk nem adatott meg. Ezt a problémakört járja körbe a gondolat megfoganásától a tettekig bemutatkozó anyagán, aminek műfaját egyébként romantikus black metalként határozta meg. Hirtelenjében furcsának hathat ez a jelző a fekete fém előtt, pedig nem újkeletű és olyan csapatokkal kapcsolatban is szokták használni, mint a Cradle Of Filth, Summoning vagy Empyrium.

Tehát nem a délutáni szappanoperák felszínes érzelmi szálai kígyóznak be a stílusba, hanem inkább a kora középkori, irodalmi hatások: a gótika és a romantika. Ez elegánssá, monumentálissá képes tenni egy anyagot, ami a dallamoktól sem zárkózik el. A fent említett zenekarok között is a legfontosabb hangszer, ami a „romantika” irányába tereli a végeredményt a billentyű volt. Nincs ez másképp a Sentiero Dei Principi esetében sem, ahol az egészen agresszív és jó teljesítményt nyújtó ének, az alapjában vett sablonos gitátémák mellett igencsak fogós zongoradallamoknak lehetünk fültanúi. Ezek szinte más hangulatba, állapotba tudnak juttatni a hallgatás közben és tovább erősítik az egész anyagot átlengő keserédes hangulatot. Nicola gyermekkori emlékek közt kutat: milyen traumák, megrázkódtatások torzíthatják el a személyiséget és vezethetnek oda, hogy önmagát és vágyait kontrollálni képtelen egyénné váljon. A gyermek és a későbbi szörny figurája, kettőse tökéletesen átjön számomra a jelentéktelen intró utáni Dove Muoiono Gli Ulivi megoldásain keresztül. A hisztérikus, vívódásokkal átszőtt vokál és a könnyed, de cseppet sem vidám zongorafutamok igazán bizarr párost alkotnak. Ehhez a tételhez tudom fejben leginkább párosítani a korong borítóját is, amin a szintén sok szörnyűséget átélt Marcel Roux (lásd még: MglaExercises In Futility) alkotása látható. Itt a fiatalság még ártatlannak minősül: a kislány nem ismeri a halált, ezért gyanútlanul sétára indul vele… A maga módján, vonalán belül már-már slágeres szerzemény, ami szerintem mindenképp a lemez legjobbja lett. Hozzá képest a depresszív hangulatot árasztó Rinascono Le Tamerici valamivel gyengébb, a tétel csak a második felében képes igazán önálló életre kelni. Nem minőségi, inkább szerkezeti egyenlőtlenségek állnak ennek a hátterében. A 8 perc feletti szám felvezető része hosszú és monoton, érdekessé csak a zongora megjelenése után tud válni.

Ilyenkor rögtön felvetődik azért a kérdés, hogy a lemez szerzője valóban részese volt-e olyan történéseknek, amelyek szörnyeket képesek teremteni. Ritka, hogy ilyenre választ kapunk, de most szerencsém volt és találtam egy igazán friss cikket az alkotóval. Bevallása szerint gyermekkora átlagosnak tekinthető, azonban egészen fiatal kamasz kora óta küzd depresszióval. Hogy állapotára magyarázatot, talán megnyugvást keressen, rengeteget foglalkozott pszichológiával (egyetemi szinten). Az album inkább támaszkodik az általa tanultakra, látott képekre és az ezek során átélt katarzist szerette volna zenei formába önteni. Ennek köszönhető, hogy a lemezen nincs egyetlen igazán gonosz téma sem, sokkal inkább a melankólia, a folyamatos bánat az, ami uralkodik.
Elvileg tehát a kiadvány második fele koncentrál a már meglévő, kialakult személyiségzavarokra, ennek megfelelően ketté is vágja a lemezt a rövid Tema Bambina. A nyitással ellentétben itt értelme is van a rövid billentyűs darabnak: orgona hangjai alig másfél perc alatt felismerhetetlenné torzulnak, karcossá válnak. Ez remek kiindulási pont a Se Ti Avvicini, La Uccido számára. Itt ismét magasra kerül a léc: a filmes bevágások (jellemzően olasz giallo) és az erőteljes robbanások igazán erős atmoszférát teremtenek. Dühödtebbnek tűnik a dob, keményebbnek az ének. Ez nem is véletlen, hiszen egy vadászról szól, aki a függöny mögé rejtőzve, vérben úszó, késsel a kezében vágyik valamire, ami a mi életünk…

Sokkal kevesebb szöveggel, hatásosabb zenei aláfestéssel szórakoztat a Tutto Il Mondo Ti Danza Attorno Pt.1, ami tíz perc felett mozogva sem válik unalmassá. Végezetül elérkezünk a lemezt záró feldolgozáshoz, ami már több kérdést vetett fel bennem. A La Petite Fille De La Mer egy Vangelis mű újragondolása és a végén nem igazán tudtam eldönteni, hogy tetszett-e. Talán működött volna nélküle is az album, viszont tiszteletadásnak elfogadható a tétel. Már csak azért is inkább pozitív, mert nem arról van szó, hogy hallhatunk egy Vangelis dalt, hanem azért, mert Nicola hozzá mert nyúlni és a saját tetszésére alakítani. Érdekes, egyedi, de hibáktól sem mentes kiadvány a Lustmord, előadója pedig egy olyan személyiség, akire érdemes lesz figyelni a közeljövőben, mivel nagyszerűen képes a zenét kifejezőeszközként használni. Tegyetek vele egy próbát ti is!

Angertea, Mudi, Nís
október 22.