Nem egyszer azon kapom magamat, hogy ha teljesen élvezhető minőségű, az ősök által lefektetett alapokon nyugvó extrém metalt akarok hallgatni, akkor igen gyakran a chilei bandáknál kötök ki. Fő fegyvernemüknek a thrash és azoknak az elkorcsosult torzszülöttei számítanak, de a black és a death metal színtereken is találhatunk bőven minőségi kínálatot. Most ez utóbbi egyik friss és fiatalos képviselőjéről lesz szó, akik tiszteletben tartják az előttük alkotó generáció munkáját, ám képesek azokat a helyén kezelni és nem engedni, hogy megkössék a kezüket a zöld zombivérrel írott szabályok. A Sepulcrum tagjai 2019-es megalakulásuk óta tökéletesítik a hullaszagtól bezápult halálfémjüket, aminek az első jele egy a következő évben megjelent EP volt. A Corpse Dividing Holes nem árul zsákbamacskát, aki rápillant borítójára, az egyből tudja, hogy mire számítson és azt is kapja, az átlagnál magasabb minőségben. Noha új bandáról van szó, a tagok egyáltalán nem számítanak takonytól ragyogó orral rendelkező kezdőknek. Cavernal, Horrifying, Disharmonic, Exinteratus, és Hallux Valgus. Ezekben a formációkban találhatjuk meg még latin barátainkat, és azt kell mondjam azután, hogy belehallgattam egy kicsit mindegyikbe, hogy egyikkel se jár rosszul egy mezei metálarc. Ezek után itt volt az ideje a bemutatkozásnak, a Lamentation of Immolated Souls által nyerünk bebocsátást a húsevő szúnyogoktól hemzsegő mocsárba.
Akárcsak egy világverő latin-amerikai futballcsapat, olyan nevekkel rendelkeznek a Sepulcrum tagjai: Nicolás Miranda, aki a ritmusgitár és a hörgés által tartja rettegésben a senoritákat. Sebastián Zúñiga pörölycsapásait hallhatjuk a dobszerkó mögött, míg Oscar Gibert leaden pengeti a húrokat. Végül, de semmikép sem utolsó sorban a kapus..akarom mondani, a basszer poszton Nicolás Espinoza található. Most, hogy lefutottuk a kötelező köröket, megismerkedtünk a kerettagokkal, indulhat is a meccs. Le kell, hogy lőjem a poént: a Sepulcrum FC fogja nyerni a mérkőzést.
Komoran tekeredő basszus pengetések üdvözölnek minket az Orbital Teratoma című dalban. Ez egy bús hangszer, ennek megfelelően megtalálható a melankólia a mélyen búgó húrok között, ám ennek hamar véget vetnek a ropogósan szóló gitárok és a különféle sikolyokkal megküldött horrorfilmeket idéző bejátszások. Mindez pár másodperc után a múlté lesz, és megkapják a hangszerek a nekik járó figyelmet és teret. Egy dob fill és kezdődik is a játék, a nem túl mélyre hangolt gitárok rendületlenül haladnak előre, tempósan, de sose villámgyorsan. A dobok és a basszus biztos gerincet, alapot ad mindennek, a d-beat ad egy thrash lelkületet a hallottaknak, épphogy csak nem annyira, hogy rá lehessen sütni a death-thrash stílusmeghatározást. A hörgés klasszikus húrokat penget, egy mélyebb tartományokról feljövő David Vincent képe lebeg a szemem előtt.
Változatosan, gyakori témaváltásokkal megküldve teszik mindig érdekessé a folyamatosan változásban lévő hangképeket. Nem az ultra mélyre hangolt gitárokkal, sem a blast beatek garmadájával akar minket meggyőzni a Sepulcrum arról, hogy ők egy zenei vágóhídként funkcionálnak, hanem a dalszerzéssel és a valódi old school szemlélettel oldják meg mindezt. Persze előfordulnak blastek, vannak igencsak rondán megszólaló témák, amikre pakoltak súlyt bőven, de itt inkább az energikusan manifesztálódó dalstruktúrákra és témaváltásokra érdemes koncentrálni. A kaotikus, zabolázatlan érzetű szólók csak tovább erősítik a thrash oldalát a Sepculrumnak, nincs szó a személyükben mesterművekről, azonban hatásosan járulnak hozzá a dalok intenzitásához. Pláne akkor, amikor több szólót is elhelyeznek egy számon belül, ami nem kockázatmentes vállalás, ugyanis könnyen elfojthatja a dal többi részét és azon veszik észre magukat a tagok, hogy kapkod a tétel a levegő után. Nincs túlzásba véve a dolog, nincs öncélú magamutogatás, érződik, hogy tapasztalt zenészek alkották a lemezt.
Észre se vesszük és le is megy az első három dal, nincsenek túlkomplikálva a dolgok. Egyenesvonalú, idegen behatásoktól mentes death metalt kapunk, ami felébreszti a holtakat a hozzánk legközelebb eső temetőben. A The Decay egy egész hangulatos gitárátvezető, amibe került az első másodpercekben hallható búskomorságból, azonban ez ismét elpárolog szemünk elől, amikor meghalljuk a Legion’s Mandate intenzív gitárjátékát, ami egy igazán baszó riffnek ad helyet. Morbid Angel, Deicide, Morta Skuld, Pestilence, Death, és az orosz Mortem. Ezek a bandák voltak a legnagyobb hatással a Sepculcrum tagjaira, nyugodtan lehet szemezgetni belőlük, de ha rám hallgattok, akkor azt mondom hagyjátok a csudába az egészet. A banda elmondása alapján és az én véleményem szerint is nem egy, jól meghatározott iskolát követnek Sepculrumék. Egyik pillanatban hallhatunk egy kis floridai kalapácsolást, a másikban a svédekre jellemző sötét melódiák szólnak a hozzá dukáló d-beat kíséretében, mindezt megfejelve egy a finnekre jellemző deathgrind átkötéssel. Ez a kombináció simán előfordulhat akár egy dalon belül is, és szerintem ez a szép ebben a lemezben. Nem tudunk odamutatni egy konkrét bandára, mivel itt egy esszenciát kapunk a múlt nagyjainak a stílusából. A Sepulcrum nem ismer földrajzi skatulyákat sem, a legnagyobb nevű országok sajátos stílusából kapunk egy egyveleget.
Eredeti ez az ötlet, olyasmi amit még senki se kísérelt volna meg előttük? Nem mondanám, de én nagyon tudom értékelni az olyan minőségi lemezeket, amik újra és újra eszembe juttatják, hogy miért imádom a death metalt és úgy általánosságban a metalt. Amióta tudok a létéről, azóta őszintén vallom, hogy nincs jobb dolog a világon számomra. Ugyanis itt simán előfordulhat az, hogy egy a bolygó teljesen másik részéről származó első lemezes banda olyat tud nyújtani nekem az egyik kedvenc alstílusomban, ami még mindig hatással tud lenni rám. Nincs két teljesen egyforma lemez, mindegyiknek más az íze, nincs olyan, hogy kottára ugyanazt a hangot nyomják le, ütik le két lemezen, így folyamatosan van felfedeznivaló a láthatáron és szerintem ez egy marhajó dolog. Akik a kísérletező, reformszemléletet részesítik előnyben azoknak másfelé kell keresgélniük, de nekik is jut fény a Nap alatt, ettől olyan csodálatos ez a zsáner. A Sepulcrum halálféme nem fog csalódást okozni egyetlen a klasszikus 90-es évekbeli érát élő formának sem, egy olyan összefoglalót nyújt nekünk ez a chilei csapat, amit szerintem minden koponyafej jó néven fog venni. Március 17-től már lehet tenni az éjszakai kriptatúrákat, amit a Chaos Records, a Canometal és a Burning Coffin Records jóvoltából tehetünk meg.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
