Serpentshrine
Allegiance To The Myth

(Signal Rex • 2022)
Avatar
2022. április 10.
0
Pontszám
8.5

A Virginia állambeli Serpentshrine tagjai ahelyett, hogy élveznék a napsütötte tengerpartot inkább a zimankósabb black metált választották szabadidejük eltöltésére. 2015-ben alakult a banda, eredetileg két taggal, két évvel később megjelent bemutatkozó albumuk Besetting The Altar néven. Különösebb port nem tudtak felkavarni vele, iparosmunkának mondható. Engem sem sikerült igazán levenniük a lábukról vele de azért kutyaütőnek se nevezném a dolgot. Mondhatni egy erős közepes. Azóta egy harmadik taggal bővült a Serpentshrine, a promók között megakadt a szemem ezen a fekete-fehér minimalista borítón. Tudom eléggé klisés de nekem mindig beindítja a fantáziámat és rögtön meg is akarom hallgatni mi lapul a borító mögött. A harmadik tag akár adhat egy extra löketet, egyfajta vérfrissítést is a brigádnak, így bele is vetettem magam a legújabb albumukba ami a Allegiance To The Myth nevet kapta.

A felállás a következőképpen néz ki: Archmage Nekrokrux pengeti a basszust és pusztítja a torkát, Conqueror CoughinWraught a riffekért és a háttér vokálokért felel, végül de semmikép sem utolsó sorban Emperor Trollkömmánder üti a bőrt. Mindenkinek világos lehet, a banda fotójából és ezekből a kreatív nevekből, hogy nagyon komolyan gondolja a Serpentshrine a dolgot, úgyhogy nézzük is, hogy sikerült az Allegiance To The Myth. Az Ancient Ophidian Lords ránt le minket először az alvilág bugyraiba. Egy ütős és gyors számról beszélhetünk, megkapjuk a nagy adag havat a nyakunkba.

Black metal album létére azt kell mondjam, hogy igazán vaskos hangzást sikerült összehozniuk a stúdióban. Mint egy mérges darázsfészek úgy hangzanak a gitárok, van bennük erő, élesen és jéghidegen szólnak. A dobokra és a vokálokra is ugyanezeket a jelzőket használhatnám. Egyeseknek lehet, egy kicsit túl hangosan fog szólni a lemez, számomra ez viszont inkább egy plusz. A Satanic Rituals of the Perverse folytatja az utunkat a hóval fedett pokol felé. dinamikus tremolo riffek, sötétséget hozó lelassulások jellemzik ezt a dalt. Archmage Nekrokrux vokálja ugyan nem fog semmi újat mutatni nekünk azonban hatalmas átéléssel károgja véresre a hörgőjét. Ez a két szám önmagában bebizonyította nekem, hogy egy minőségi ugráson ment át a banda. A dalszerzés és a hangulatteremtés terén egyaránt.

A Blaze of the Narthex dicsekedhet a leghosszabb dal címmel, egy 9 perces monstrummal van dolgunk. Tűz ropogásával és széllel kezdődik aminek átveszi a helyét egy baljóslatú kórus. Lassan, szinte epikusan folytatódik a Blaze of the Narthex mindez nem tart azonban sokáig, újra fölvesszük az utazósebességet és jobbnál jobb riffeket kapunk. Fineszességet és technikásságot senkitől se várjunk, ez nem az az album. Voltaképp újdonságot sem hallhatunk, ezt a skandináv ősök már bő 30 éve megteremtették ezt a világot. Mindezek ellenére azt mondom érdemes fülelni, ugyanis a különböző stílusokat nagyon okosan keverik. Mindegyik országnak megvan a maga stílusa, íze: kapunk zord norvég riffeket, svéd brutalitást és melódiát valamint a finnekre jellemző keserű sötétséget is. Mindez egy számon belül. A Queen of the Crimson Moon személyében megkapjuk az első teljesen ambient tételünket. Általában szeretem az ilyesmit, itt viszont nem hiszem, hogy szükség van hangulatteremtésre, azt a Serpentshrine már bőven megtette az eddig hallottakkal. Itt inkább időhúzásnak tűnt ez a tétel.

A Fathomless Rapture szerencsére visszatért a már bejáratott formulához, különösen gonosz témákkal és hangulattal támad ránk. Nálam ez tuti befutó volt, szinte éreztem ahogy elborít a fekete föld a hallgatása közben. A leghülyébb nevű dal győztese pedig nálam egészen biztosan a Witchduck. Enyhén retardált neve azonban ne tévesszen meg senkit, ugyanúgy az életünkre tör ahogyan az eddigi haramiák. Egyetlen kritikaként annyit tudok felhozni, hogy Talán egy fokkal monotonabb, kicsit kevesebb ötlet volt a tarsolyában a Serpentshrine-nak. A Desecrating the Crown viszont kérdés nélkül veri be a fejünket a havas betonba: kíméletlenül éles riffek, halált hozóan veszedelmes vokálok, nyaktörő blast beatek…ha lehet ezt mondani, akkor ez a másik kedvenc. Az Impaling the Weathered Cross-nak jutott a megtiszteltetés, hogy lezárja az Allegiance To The Myth-et. Dacosan, lomhán vezet el minket a pokol tornácáig, ahol egyszer csak kinyílik az ajtó és vele minden szörnyűség ami az emberiséget érheti. Középtempóval okádja az arcunkra a megfeketedett gennyet, átláthatatlan sötétséget árasztó számról beszélünk, méltó befejezése az albumnak.

Őszintén örülök neki, hogy ennyit sikerült fejlődnie a Serpentshrine-nak, ez a lemez sem fogja számukra megváltani a világot viszont ami rajta van az nagyon minőségi. Tele van energiával, frissnek hat annak ellenére, hogy ezt a klasszikus stílusba már számos banda belevetette magát. A korai Gorgoroth valamint a Thy Primordial jelentik a legfőbb támpontot az albummal kapcsolatban, ellenben ahogy már említettem számtalan skandináv banda darabkáit gyúrták össze az urak, mégsem hat fáradtnak a végeredmény. Nem lőhetnek mellé azok a mániákusok akinek a szíve helyén csak egy végtelen sötét lyuk van. Ez a lemez azoknak van dedikálva akik tényleg szerelmesek a stílusba és én bizony egyik vagyok közülük, ennek megfelelően élveztem a vele töltött időt. Az Allegiance To The Myth április 22-én fog megjelenni a Signal Rex kiadásában.

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.