Shadow Rebels
On The Ride (2021)

Az izraeli Shadow Rebels is a Metal Scrap Records zenekarai közé tartozik és így a banda harmadik lemeze a kiadó Another Side Records nevű sub labeljénél jött ki tavaly. Ez persze nem véletlen, hiszen a metal ezen a korongon csupán nyomokban jelenik meg. Ettől függetlenül ez persze egy jó anyag, de erről bővebben később.

Először fussuk le a kötelező kört, azaz essünk túl a banda bemutatásán. A 2004-ben alakult négytagú banda stílusa az infolap szerint progresszív post-grunge. Néhány hallgatás után el tudom ezt fogadni, de a progresszív jelzőt semmiképp se úgy értsétek, hogy ezekben a szerzeményekben akkora újító megoldások vannak, amit a zenehallgatók számára sokkolóan fog hatni. Vannak itt persze a progresszív stílusba sorolt zenekarok által használt elemek, de nem a szó igazi értelmében. Aztán persze vannak grunge-os meg stoner-es témák, ahogy a Led Zeppelin-t idéző megoldások is. Ez utóbbit még erősíti is, hogy az Énekes bőgős Michael Rosenfeld hangja azért Robert Plantét idézi, ez pedig szerintem be is határolja, hogy szeretni fogod-e ezt a csapatot. 

A lemez különlegessége, hogy a négyes élőben rögzítette a dalok java részét 2016 decembere és 2017 januárja során, majd 2018-ban is. Az énekfelvétel, illetve a különböző plusz sávok (gitár, szitár, billentyűs témák, perka, stb.) meg a keverés eltartott 2020-ig. Ez talán az oka, hogy szerintem a kelleténél hosszabb lett az album, hiszen 14 dal 59 percben ilyen sokrétű, odafigyelést igénylő és kevés kapaszkodót (értsd olyan ragadós refrén vagy emlékezetes vissza-visszatérő téma) rejtő album – legalábbis manapság már nehezen tartja fenn a figyelmet. Ezen kívül én még azt is érzem, hogy picit esetleges lett a sorrend, bár az infolap szerint a szövegek “az őrült 21. századról szólnak, amelyben a dalok hősei, úgy tűnik, önhibájukon kívül kerültek nehéz helyzetbe”(…), valamint “az élet törékenységéről”. “Semmi pátosz, csak önirónia, kétségbeesés, elmélkedések az örökkévalóságról: ellenségekről, barátokról, Istenről és a hit elvesztéséről, a reményről olyan időkben, amikor nincs helye a reménynek.” 

A Jihad nyitó basszusfutama a Black-Out V.V.V. lemezének címadóját juttatta eszembe, de utána persze jó messzire kanyarodunk és egy alteres/jazzes cuccot kapunk. Nekem egy – a kilencvenes években aktív – Ne Zsdali nevű orosz csapat demója – lemeze(?) ugrott be erről. A Sniper Girl-ben Erik Hershkovich játszik skót dudán, ami persze ad egy különleges ízt a dalnak. 

A One Flying egy olyan dal, ami miatt jogos a post-grunge jelző. Melankolikus, merengő téma. A majd’ tíz perces CD in Space-ben Joe Satriani-t idézi a gitárszóló. 

A Black-Out dolgai a Mirror-nál is felsejlenek, de ugyanúgy van ebben a dalban klasszikus hard rock is. A Carnel Toe meg a késői Pearl Jam-et juttatja eszembe, de van benne Led Zep-íz is jócskán. A Love Burn meg egy lüktetős, reggae/ska téma köré építkezik.

És ez így igaz a teljes lemezre. Stílustól függetlenül bátran építik be a dalaikba azokat a témákat, amik szerintem alapból jönnek belőlük. Szóval mindenképp egy nagy adag nyitottság kell ahhoz, hogy az On The Ride egy óráját végig tudd tolni. Én javaslom, mert kellemes egy órát kaphatsz.

Shadow Rebels – On The Ride (2021): 1 komment

  • Winci szerint:

    Érdekes produkció. Tényleg nem metal, de van benne a korai grunge-ból is. Mintha a Police játszana Nirvánát, vagy a másik klipben Santanát.
    Az ének, szerintem, sokat elvesz belőle: fura, hogy amilyen korúnak tűnnek, nem forrt ki igazán. A zene, a számomra hangulatos lenne egy élvezhető énekkel.

Zeal & Ardor
december 11.