Siderean

Lost On Void's Horizon (2021)

Egy igazi átalakulóművésszel van dolgunk a jelen írást tekintve. A szlovén Siderean ugyanis bő tíz évvel ezelőtt kezdte pályafutását Teleport névvel, mely kezdetben black metalt játszott, majd átnyargalt a technikásabb vizekre. Nem is akárhogy, a fekete fém lassan bonyolult képletekből álló thrash metallá alakult, amitől már csak egy lépés választotta el a progresszív death metaltól… Szerintem itt lett elege az eredeti tagságnak a fejetlenségből és lemez nélküliségből, így egy huszárvágással tiszta lappal indítottak: megszületett az utód, ahol már jóval egyértelműbb a kép. Egyetlen demó után (Sidereal Evolutin, 2020), nekiláttak a bemutatkozás rögzítésének, ami pár hete landolt a postaládámban. Mondanom sem kell, a gyönyörű borító és a hatásos logó azonnal megragadott, még ha nem is tudtam teljesen elhejezni a várható zenét, tudtam, hogy profi cuccnak nézek elébe.

Szerencsére nem tévedtem, mivel egy nagyszerű death metal anyagot kaptam bőségesen progresszív felfogásban. Ennek itt semmi köze az Opeth féle progresszióhoz és milliói követőjükhöz, ez már előre ki kell jelentenem, ha valaki ettől tartana. Ugyan akad néhány menetelős rész, az album javát mégis a gyors darálások jelzik. A Siderean játékosan, szórakoztatóan építi be a progressziót a gyors és pusztító death metalba, melyet időnként pszichedelikus maszatolásokkal, földöntúli hangulatokkal is megtoldanak. Garantáltak tehát az egyéniséggel rendelkező dalok, melyek inkább ötletesek, mintsem a technikás, teljesen nyakatekert vonalat képviselnék. Alapvetően keresem a hasonló cuccokat, itt azért mégis találtam olyan adalékot, ami kevésbé tudott meggyőzni a profizmus és az egyébként remek megszólalás ellenére is. Kétség sem férhet hozzá, hogy a srácok kitűnő zenészek, akik hangszeik mesterei, de ugyanakkor a dalírással az elmúlt tíz évben sem nagyon jutottak előrébb. A tételek ugyan megkülönböztethetők, de már a második 9 perces tételben visszaköszönnek az egyébként zseniális Eolith című nyitánynak a megoldásai. Az űrbéli szintetizátorok, ambientes részek pedig teljesen darabokra szakítják a végeredényt. Képzeljétek el, hogy az egyik pillanatban speeddel telepumpálva aprítjátok a csirkefarhátat egy gyártelepen, a következőben pedig már begombázva lebegtek az űrben időtlenül, magatehetetlenül. Túl nagyok a kontrasztok és igazán egyik hangulat sem tud érvényesülni. A közel 40 perces korongból, főleg a hosszú dalokból bőségesen lehetett volna lecsípni és egy jobban ráfeküdni arra, ami a legtermészetesebben zajlik az egész korongotn: a gyors részekre. Az sem mindig segít a helyzeten, hogy néhány dal úgy hangzik, mintha kétszer is véget érne, valamint a következő is nagyon hasonló módon kezdődik…

A Lost On Void’s Horizon tehát egy hangszeres csemege mindenképp, de tudni érdemes hozzá, hogy időnként hatalmas kontrasztokkal képes meglepni minket és a disszonáns hangok sem állnak távol tőlük. Ahogy nem kifejezett újdonság a világűr és a sci-fi megjelenése a progresszió környékén, úgy nem újdonság egy pillanatra sem az az egyveleg, amit a Siderean játszik. Ha a játékukat, tudásukat kellene értékelnem, biztosan kapnának egy nagy, kövér, zsíros tizest, de amint a hangulat és egyediség felé terelődnek a gondolataim, csak a jövőre nézve bíztató jellegű nyolcast tudok adni. Tehát jó kis cucc ez, főleg akkor, ha ez a vonal áll a legközelebb a szívéhez valakinek…

július 16.,
július 31.,