Nagyon nem egyszerű feladat megkülönböztetni az undergroundot a fő sodortól egy olyan világban, médiaközegben, ahol alapvetően káromlásnak minősül a fémzene kifejezés, legyen szó akár egy dögösebb hard rock kiadványról. Épp ezért általában nem is igazán szeretem műfajhoz kötni ezt a kifejezést, inkább a sokszor érdemtelen ismeretlenséget, visszhang nélküliséget tartom valóban mérvadónak. Imádok olyan műfajokkal foglalkozni, amelyek nem jönnek szembe még egy alap metal oldalon sem, vagy olyan bandákat kihantolni, amelyekre néha még maguk a készítők sem igazán emlékeznek, pedig egyszer tényleg különlegeset alkottak. Most egy ilyen merényletre készülök, a választott korongom pedig mindenki kedvenc epikus doom zenekarához köthető, az olasz Silent Hillhez. Vagy talán nem hallottatok még a diadalmenetükről?
Félre a tréfát, nem fognak náluk sorban állni a bikinis csajok cicialáírásért, nagyobb eséllyel látogatja meg őket még a végrehajtó is, mivel a 2003-ban alakult zenekarnak még én is csak egyetlen dalával rendelkeztem hosszú évekig, amit valami ismeretlen válogatáslemezről sikerült kihalásznom. Konkrétan a youtube és egy lelkes zenerajongó segített hozzá ahhoz, hogy a csapat 2008-as, saját magáról elnevezett nagylemezét végre teljes egészében meghallgathassam Nagyon régi vágyam volt ez, mivel az említett egyetlen dal, a rövid intró után lemezt nyitó October 41 szépen felkűzdötte magát addig, hogy felkerüljön az örökös kedvencek listájára (ez egy évek óta gyűlő epikus, tradicionális doom válogatás a legkedvesebb dalaimból). Hosszú évekig még a videómegosztón is csak az én csatornámon lehetett meghallgatni…
Tehát megérkezett hozzám néhány évecske csúszással a Silent Hill, amit Rick Tran gitáros, Richard Gisorse dobos, Louis Dhanmhertz basszer kalapált össze egy egészen jó énekes, Chris Raven segítségével. Persze az egész anyag ismeretében megérkeztek azok a megoldások is, amelyek nem különösebben segítették elő a zenekar szélesebb körű terjeszkedését, de még ezeket figyelembe véve sem láttam indokoltnak a teljes eltűnésüket. Ez a lemez olyan, mint egy bátrabb, kísérletezőbb kedvű filmnézőnek egy a maga világában erényeket felvonultató „B mozi”, egy vállalható és kihagyható slasher a 80-as évekből. A műfaj kedvelői, szerelmesei megtalálják benne a kellő szépséget és alázatot, azonban visel magán gyermekded hibákat. Ilyen például a nem túl combos hangzás, az akusztikus betétekkel itt-ott indokolatlanul megszakított dalszerkezetek. Chris éneke is rendkívül hullámzó: egyedi dallamokkal és hangulatokkal színesíti az epikus doom vonalat, máskor meg sablonokat sem tud teljesen meggyőzően énekelni. Megjelenik néhány dalban az olaszoknál oly kedvelt orgonahang, ami a legtöbb esetben az okkult feelinget hivatott megteremteni, itt azonban már-már midi felvételre emlékeztető pillanatokat képes teremteni akár egy jó dalba ágyazva is. A műanyag hatás a zongorabetétekre szintén igaz, ezek ráadásul ha nem is előretolva, de képesek indokolatlan helyeken megjelenni. Ezek a pillanatok, pontatlanságok végig jelen vannak, de affelől mégsem lesz kétségünk, hogy a srácok ne tudnának dalokat írni, méghozzá akár sajátos hangulattal. A nyitás után kellemes meglepetés volt például a közvetlenül érkező Cold Frontiers, ahol az andalító ének mellé némileg durvább hatású refrénnel válaszolnak a megszokottól eltérő módon. A riffek, a szóló is rendben van, pusztán az akusztikus részek sikerültek valamivel jellegtelenebbre.
Az első lemezt megszakító zongorázgatás az Interlude I., ami önmagában nem hangzik rosszul, csak épp nem megy a jóval heavy metalosabb felfogású doomhoz, idegenként hat a tételek között. Ezt követi a lemez egyik legjellegtelenebb tétele, a The Solems Bird. Valahol menet közben próbálja kitalálni a dal, hogy karcosabb, vagy lágyabb oldalát szeretné megmutatni a zenekarnak. Természetesen a legrosszabb dolog, ami követheti, az az Interlude II., ezt a labdát pedig szépen le is csapja a banda. Már-már leteszi első petéit az agyunkban a csalódottság megkeseredett pókasszonya, mikor megérkezik a valamivel fogósabb, suttogós Silent Hill, hogy szépítsen kicsit, mielőtt az a fránya nyolclábú visszatér az Interlude To Criteria idejére. Nehéz is egyeztetni ezt a jelenséget a simán Criteria címmel érkező záró darabbal, amit érdekes módon közel 9 percnyi, remek epikus doomal tudtak kitölteni. A szinti hangok sajnos itt is ott vannak a háttérben, de maga a dal nagyszerű stílusgyakorlat.
Mondhatnánk a lemezzel kapcsolatban, hogy halottról jót vagy semmit, de inkább maradjunk a valóság talaján. A Silent Hill egy nagyon ígéretes, itt-ott zseniális, néhol amatőr jelleget öltő zenekar volt (vagy van, vagy lesz…semmi informáicó), amit a műfaj kedvelőinek őszintén tudok ajánlani legalább egy meghallgatásra. Nem hinném, hogy új kedvence születne bárkinek is, de ahol működik a pátosz és rendben a dallam, ott a hangulat sem fog csalódást okozni.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
