Skepticism
Companion (2021)

Nagyon mélyen a homokba kellett dugnia a fejét annak, aki az extrém zenék világában szörfölve nem találkozott még a finn Skepticism zenekarral, akik már nevükben is elbűvöltek első találkozásunkkor. A csapatra ráfoghatnánk, hogy egy funeral doom zenekar, de sokkal pontosabb a meghatározás, ha „a funeral doom” kifejezést használjuk. A Thergothon mellett műfajteremtőnek nevezhetjük őket, ráadásul tagjai annak a triónak, mely a mai napig képesk új lendületet adni a bánat hangjegyekbe foglalásának (Evoken, Esoteric). Nemrég olvastam egy kissé negatív véleményt, miszerint valójában ez a három funeral doom csapat létezik és az ő számtalan másolatuk, de ezzel azért nem tudnék teljesen egyet érteni. Lehet, hogy ötévente egyszer születik méltó anyag ebben a közegben, de azért még ne temessük a temetkezés hírnökeit és ne vegyük el az egyéniséget az Ahab-tól, Bell Witch-től sem, akik letettek pár olyan kiadványt a rajongók elé, amely az egész műfaj további sorsát is befolyásolja.

De vissza a Skepticism-hez és a legendához, ami immár 30 éve töretlen sikerrel, vagy legalább hitelességgel ontja ránk a lemezeit. Ez sajnos nem sok, a friss koronggal egyetemben hat, ha pedig annak vesszük a legutóbb megjelent Ordealt, ami (koncertfelvétel), akkor összesen öt teljes értékű albumról beszélhetünk. Nincs könnyű feladata tehát a Companionnak, mivel egy olyan szűkös keretben kell helyt állnia, ahol közel hibátlan korongok feszítenek büszkén egymás mellett. Alapvetés a Stormcrowfleet, ami nélkül nem tudok elképzelni egyetlen telet sem, de ugyanúgy előkerül a Lead And Aether, Farmakon és természetesen az Alloy is rendszerességgel.

Nem kell azonban mást néznünk most egyelőre, mint a néhány évvel ezellőtti Ordealt, mivel az élő felvételnek van talán a legtöbb köze a friss anyaghoz. Osztatlan sikert nem aratott a csapat elképzelése, miszerint egy különleges helyen rögzítik legjobb dalaikat és osztják meg a rajongókkal, aminek igazából nagyon egyszerű okai vannak. Sok-sok év után kevesen vágytak ugyanazokra a tételekre, valamint a hangzás, főleg az ének valahogy félrement a felvételek során és elveszítette az erejét. Ugyanakkor az Ordeal élő képe olyannal szolgált, amivel még egyetlen funeral doom zenekar sem és ez szerinetem keveseknek jött át: az egész anyag dicsőítette, büszkén ünnepelte az elmúlást. Ezt a morbid, de létező hangulatot emelte át egy az egyben a csapat a Companionra, ami természetesen ennek megfelelően egyetlen korábbi lemezükre sem hasonlít, mégis egy az egyben árasztja magából a Skepticism érzést.

A tempó növelésével, a billentyűk élénkebbé tételével szinte hihetetlen módon, örömünnepként indulunk útnak az újabb közös kalandra. Az albumot nyitó Calla ugyanis sokkal közelebb áll a death/doomhoz, mint korábban bármi. Sőt, epikusságot, népies jelleget is rejt magában, akárcsak az ősi Amorphis szerzemények. Hatalmas dal, ami alig hat perces játékidejével táncot lejt az elmúlás és a lassú enyészet oltára körül. Olyan ez, mint egy hosszú út után hazaérni, évekig tartó raboskodás után megpillantani a napfényt. A vidámságnak azonban fokozatosan vetünk véget. Az asszony a sittes évek alatt lelépett, a ház leégett, a kutya megdöglött, mi pedig szellemi és testi nyomorékként térünk magunkhoz abból az álomból, ami percekkel ezelőtt még értelmet adott az életünknek. A The Interwined ugyan még tartja a tempót, de megteszi az első lépéseket a nyomorba döntés felé. Továbbra is nagyszerűen működik a zenekarnál a billentyűk és gitárok összhatása, amit sok más zenekarnál már egyszerűen unalmasnak találnánk. A nehéz témák fokozatosan rakódnak a nyakunkba és kezdenek el egyre súlyosabbá válni. Matti Tilaeus hörgése elveszti ünnepiességét és visszakúszik a kriptába, hogy ott készüljön fel a The March Of The Four című szerzeményre, ami instant funeral doom klasszikusnak nevezhető már most.

Szinte ugyanezt tudnám elmondani a Passage esetében is, ahol a meglepően gyors gitárok kifejezetten fogós témákkal szórakoztatnak. Még nem volt rá lehetőségem, hogy kipróbáljam, de ennek a tételnek bizony rohad jól áll a combosabb hangerő. Az epikusság, a pátosz irányba tér vissza a lemez első feléhez hasonlíthatóan a The Inevitable, a The Swan And The Raven. Utóbbinál szinte lehetetlen nem azt vizionálni, hogy csinos öltönyös, merev arcú emberek szállítanak minket a domboldalon, abban a bizonyos dobozban. A dal második felében a dallamok megszállottjai is megkapják a magukét.

Biztos vagyok benne, hogy a Companion megosztó lesz még a banda rajongói között is, hiszen hangulatában jobban funeral doom, mint ténylegesen. Persze még most is lassú és kemény, de a zenekar ezúttal az eleganciát is épp olyan fontosnak találta, így kifejezetten egyedi korongot hozott össze. A Skepticism egy végletekig átgondolt és művészien kivitelezett anyaggal tért vissza, ami tovább szövi majd a mesét a zenekar tagjainak táncát a halállal…

Angertea, Mudi, Nís
október 22.