Sleep Terror
Above Snakes

(szerzői kiadás • 2021)
A{}1
2022. január 21.
0
Pontszám
9.5

Mivel úgy találtam, az oldal hasábjain még nem foglalkozott senki sem ősrégi szívszerelmemmel, a Sleep Terror-al, gondoltam kanyarintok egy hetyke írást az éppen aktuális album(uk)ról, az Above Snakes-ről, hátha kedvet kap valaki hozzá, hogy elkezdjen barátkozni ezzel az idén 20 éves zenei projekttel.

Maga a projekt ötlete egyébként Luke Jaeger multi-instrumentalista, dalszerző és úgy egyébként mára már polihisztor fejéből pattant ki, még 2002-ben, jómagam 2005 óta követem szemmel (és füllel) a fejlődését ennek az instrumentális, hibrid hangzású, helyenként jazzes, funky-s, flamenco-s, szörfös, mára már groove-os, blues-os, de mindenképpen technikás death metal alapokon nyugvó gyönyör- és kincsesládának, amit még mindig egyszerűen csak Sleep Terror-nak hívunk.

A projekt azóta sok mindent megélt, színpadot is látott, különböző formációkban. Volt, hogy kicsikét belassult a dalszerzés/lemezmegjelenés, de örömmel jelenthetem: 2018 óta szinte évente jelenik meg egy-egy új lemez. Nagyjából azóta stabilan tagja a projektnek a dobos Marco Pitruzzella, a.k.a.: Lord Marco. Igen, az a Lord Marco, akinek nevét többek között a Six Feet Under-ből, a Waking the Cadaver-ből, vagy esetleg az A Circle of Crows-ból már jól ismerhetjük. Így hát azt kell, hogy mondjam: a hangzás – végre élő dobbal kiegészülve – immáron önmaga teljességében is teljes. (És ha jól hallom, hogy mit csiripelnek a dögkeselyűk, lehet, hogy hamarosan kiegészülnek egy második gitárossal is és úgy, trióként folytatják!)

Gondolom, egy lemezkritikánál illene magáról az albumról is néhány szót ejteni, így hát ezen gondolat mentén folytatom az irományom. A legutóbbi éra/ciklus eddigi legkiforrottabb darabja az Above Snakes című korong, ami elszakad az előző kettő koncepciójától: új utat jár be és ez az út nem más, mint az egyedüli túlélő cowboy hős útja, azé a cowboy-é, aki a vadonban magányos hangjával harcol a sumákolás és a gonosz ellen, ahol csak éri; kiáll a szabadságért, az igazért és magáért az igazságért. Mindebben a vállalkozásban előkelő szerepet játszik Luke egyre csak bővülő hangszerparkjának egyik legújabb darabja, egy rezonátor-gitár és a hozzá illő slide-gyűrűk; helyenként igazán western hangulatot kölcsönöznek a szerzeményeknek.

Rögtön az albumkezdő, címadó Above Snakes egy mellbevágó élménynek minősül: a kicsivel több, mint egy percnyi, szomorkás nyitódallamok után szinte letekeri a hallgató fejét a berobbanó összhangzat! És sajnos sokatok bánatára azt kell, hogy mondjam, nincs fék a Sleep Terror vadnyugati vonatán… végigzakatol az emberen annak rendje, s módja szerint, majd tovahasít a végtelenségbe. Ez után a Tabula Rasa című szerzemény cseng bele lágyan a hallójáratainkba, némiképp feledtetve velünk az előző sokkhatást, mintegy tiszta lapot nyit, hogy aztán a rá következő Sixes and Sevens ismét felülírja az albummal kapcsolatos gondolatainkat egy brutális hangrobbanással, majd szépen átfolyjon mindenféle szétdarabolt ritmusokba, tulok bunkózásba, majd egy rövidke western blokk után szétalázzon minket egy húzós groove-os keménykedéssel és egy ismételt géppuskaropogás-szerű zúzdával végezze ki a 2 perc 49 másodperces játékidejét.

A következő, No Rest for the Moral című track sem hagy nyugtot furdaló lelkiismeretünknek: ismételten bemutatja, hogy a bányászbéka feneke alá hangolt 8 húros gitárra írt súlyos málházás mellett gyönyörűen megfér mind a zsigeri thrash metal, mind a honky-tonk western-blues improvizált gitárszólója is. Utunkat a félelmek nyomán folytatjuk, a Morricone-t idéző Trail of Fears képében. Egyszerűen szinte képtelenség a fő dallamot füttyszó nélkül kísérve végighallgatni ezt a tételt. De ez után a Blatherskite sem beszél félre hülyeségeket, nem sokat teketóriázik, azonnal lecsavarja a fejeket, berobbantja a bányát, aztán az elülő füstön keresztül nyargal tovább pusztító útjára, hogy magunkra hagyjon minket a Hindsight First című-nevű csodával, hogy elmélázhassunk vele együtt, az alkonyuló eget fürkészve, hogy így utólag mennyire nyilvánvaló, hogy bizony jobb volna néha előre belátni dolgokat. Az album zárótétele az At Wit’s End például prímán bemutatja, milyen az, amikor egy teljesen értetlen és érdemtelen emberre energiát pazarolunk, hogy a végén az észérvekből kifogyva egyszerűen lefulladjunk és feladjuk az értelmetlen küszködést.

Príma korong, még a maga karcsú, 27 perc, 24 másodperces teljes menetidejével együtt is. Főleg, hogy a következő lemezre már elkészült legalább 7 darab szerzemény, mikor ezeket a sorokat írom. Ha minden igaz, minden eddiginél keserűbbnek, fájdalmasabbnak és borongósabbnak ígérkezik, legalábbis maga Luke erről vall, amikor két podcast között az új szájharmonikájával való gyakorlásának eredményeit mutatja be különböző szociális felületeken.

Depeche Mode Depeche Mode
március 25.