Slowmesh
III.

(H-Music • 2023)
Winci
2023. április 23.
0
Pontszám
9

Már vártam a Slowmesh új, márciusban megjelent III. című (és számú) lemezét. Néhány héttel-hónappal korábban egy változatos felállású négyes koncertjén hallottam őket is, élőben. A műsorba már az új lemezről is becsempésztek dalokat, és azok kifejezetten jól szóltak a repertoárban. Úgy tűnt, megismerem a banda színének egy újabb árnyalatát – és ebben nem tévedtem.

A lemez egy emlékezetes riffel, majd csattogó dobbal, nagyon lendületesen indul. A többszöri ismétlődés után már vártam, ahogy a dal hangot és hangszínt vált és valójában beindul a nóta. Az Oh My God az album elején remek kezdés. A szövegét-tartalmát tekintve jól sorakozik a Slowmesh-féle a mindennapi élet dolgait, problémáit taglaló témák között. Már itt, az első dalnál szívesen jegyzem meg, hogy a banda előadása az angol nyelven – szerintem – meglehetősen nemzetközi szintű. Emellett, tán a keverésnek (és nem bármiféle akcentusnak) köszönhető, hogy a szöveg kifejezetten érthető, legalábbis követhető. Miután a CD a mára a stílusban egyetlen nyomtatott hazai zenei szaksajtó mellékleteként jelent meg, és nincs (még) önálló pl. digipack változata, így nem hátrányos, ha szövegkönyv híján a dalok maguk is érthetőek, nem csak a zene. Ám, az érthetőség, nem valamiféle Hunglish vokál, hanem sokkal inkább a tisztán és jól kevert hangzás eredménye.

Fotó: Andres Vass

Szándékosan említettem ezt már több mondatban is, mert a banda valóban nemzetközi mércével kívánja mérni magát. Olvashattunk róla, hogy túl vannak néhány külföldi fellépésen és újabb európai bulik előtt állnak. Ehhez kiváló muníciót szolgáltat banda eddigi (már) három lemeze. Megvallom, a csapat első lemezét még szoknom kellett. Alighanem azért, mert engem nehezen fog meg a néhány évtizede alakuló grunge, majd stoner, majd ezek bármely keverékének, evolúciójának terméke. Hogy a Slowmesh magával ragadjon meg kellett szabadítanom magam bármely prekoncepciótól és hagytam, hogy különösebb várakozások nélkül inkább a southern boogie hangulatú dallamaik kísértsenek meg. És lám, máris jól éreztem a Slowmesh hangulatát, néhány Lynyrd Skynyrd nótára gondolva, a mindig is változatos, mára egészen agyassá vált The Cult zenéjére és persze az egymástól amúgy is eltérő „Seattle-i” bandák hagyatékára gondolva.

Mostanra pedig úgy fogalmazok: a Slowmesh stoner/grunge/southern rock elemekkel tarkított zenéje teljesen önazonossá, változatossága mellett is egységessé vált. Az új dalok egyrészt az említett koncert szövetébe is szépen szőve illeszkedtek. Másfelől – szerintem – a Slowmesh egy újabb, a változatosságra jobban törekvő arcát mutatja meg. A kezdő dal kattogó riffje éppen annyira meghatározó, hogy felkapom rá a fejemet. Maga a dal – visszatérve az egyes nótákhoz – a szerkezetében is jól épül, azaz jól építik fel, míg eljut a karcos hangon üvöltött refrénig. A lemezen aztán váltakoznak a hard rock és heavy metal hangszeres játék különféle megoldásai: a második, Liquor Store Ride-ban pl. megszólal a wah-pedálos gitárugatás, amit máris egy pattogó feszes ütem vált fel. Felfedezem a refrének, vokálok szépen hangzó tercelését. A hangszín alapján ez lehet, inkább az énekes több sávban, de megnyugtatom az élő zenekedvelőket, hogy a koncerten is egészen hasonlóan szólnak ilyenkor a dalok. A Madness in July (harmadik dal) megint egy másik hangzással, zúgós, kásás riffel indul, hogy feszes ütemekbe váltson. A kissé ironikus vagy cinikus énektéma találó alátámasztása a lüktető zene, a szellős, southern/sleeze ízű gitárszólóval, a háttérvokállal. Megint újabb hangulat érkezik a Magical Broom Balancerrel.

Vijjogó gitárokat követ valami sötét hangzás, ami aztán a kezdődő dallamokkal fordul a refrén előtti átvezetésbe. És hallom a fülesben a két oldalt fel-alá szaladgáló gitárokat, mielőtt megint egy vészjóslón villogó rövid szóló hasít a füleimbe. A grunge/stoner stílus (szerintem legalábbis) jellegzetessége a zene dinamikájától eltérő már-már hanyagságot idéző énekstílusa, vagy tónusa – és itt is feltűnik, ahogy a refrént halljuk megénekelni. Ennek a dalnak, ez kifejezetten jól áll.

Számomra a Slowmesh zenéje (ezen az albumon) sok-sok apró és jól megkomponált ellentét jól összegyúrt anyaga. Máris felcsendül a Frozen Times. A levegős-lebegős gitárok és a szépen és békésen (dúrban) énekelt énektéma, majd az elüvöltött refrén, némi transzponálással ismét egy ilyen ellenpontozás. Így aztán az ezúttal túl ismerősnek hallatszó grunge-os riffek is új köntösbe bújnak. No lám, a sokszor ismételt refrén alatt ide-oda hullámzó gitárok megint érdekessé teszik a nótát, ami aztán ugyanazzal a lebegéssel ér véget, ahogy kezdődött. Kerek. A lemez hangulata folyamatosan emelkedik dinamikája hullámzik: a Laces out-tal megint egy remek riff szólal meg. A dal lendületét… mondanám, egyszerre megtöri egy-egy újabb riff és tempó, aztán arra gondolok, lehet emögött egy koncepció. A dal témája egyébként is találó és leköti a figyelmet. S míg ezt hallgatom, a mások hibáztatásáról és némi önsorsrontásról a sabbathosan sötétre hangolt dallamok abszolút kifejezőerővel zengenek. Kell-e mondanom, hogy megint megtaláltam a számomra kellemes old-school gitártémákat, hol apró témákat, hol hosszabb futamokat.

Az Objects lágy dallamai, akusztikus pengetése ismét a banda déli erényeit emelik, azt hiszem, a nóta az izmossá váló meg-megindulásaival is kellőképpen melankolikus pillanatot tud varázsolni egy koncert közepén. A lemezen most megállapodott tempó uralkodik el a következő dallal (Be Flat). A dacos kiállást megéneklő téma egyszer kiemeli gitárjátékot, majd a ritmusszekciót, máskor a zene hagyja folyamatosan érvényesülni az énekdallamot, hogy a ritmusváltásokkal, a majdnem a cappellává váló előadással történetet mondhasson el, néhány sorban. Érdekes váltás innen továbblépni az önmeghatározó Nustoner Band című dalhoz. Amellett, igazán önironikusan szólal meg… Zeneileg mintha egy Kid Rock nótát hallanék (tudod, kedves olvasó, a rózsaszín lemezről: aminek borítóját a Stonestól lopta, a dalban egyrészt megénekli a Lynyrd Skynyrd Alabamáját, másrészt szemérmetlenül ellopja Warren Zevon Werewolf of Londonját). [Helyreigazítás: méltatlankodásom ez utóbbi szerző említésének akkori elmaradása miatt tévedésemen alapul. Köszönöm a megjegyzést – szer.] Ha a sok-sok southern boogie, vagy némileg kevesebb stoner CD-nk egyikén-másikén hallhattam is ezeket a riffeket, azok annyira egyben és egységesen szólalnak meg, hogy ez a nóta tényleg lehet a Slowmesh saját himnusza. Már a dal elején felcsendül a vastag Hammond-hangzás, amit a tétel közepén vidám honky-tonk zongoraszólamok váltanak a billentyűkön. Naná, hogy bejött! Az album újabb erénye, hogy egy ilyen dinamikus dallal mégsem ér véget! Követi egy feszes, pattogós ritmusú tétel (Stone Will Grow). Miközben a kiáltó refrén előtti felvezetés dallamában főleg lefelé ívelő sorai keltik a befejezetlenség feszültségét, majd a zenével teljesen együtt lüktető sorokat halljuk ezt jól megfejeli a Slowmesh korábbi két lemezén megismert, kimondottan modern metalos, a zene ütemére felharsanó kiáltozás.

A Quiesence zárótételt első hallásra nem tudtam hová tenni. A lassan nyúzott gitárhúrok, a fájdalmas ének, a szólóként is elnyújtott dallamok jó ideig próbáltak bekeríteni. Mostanra, sokadik hallgatásra úgy vélem, hogy jó lezárásként szól ez a dal. Egyáltalán nem bánom, hogy nem elsőre fogott meg – ma már velem ritkán esik meg, hogy elsőre magával ragad egy album. Ha előfordul, akkor az bizonyos értelemben kockázatos is lehet, kiismerem és végül nem nyújt hosszan tartó élményt. A Slowmesh zenéje viszont nem ilyen! Amilyen nehezen barátkoztam meg vele-velük az első lemezük idején, annyira megkedveltem a második lemezre. A banda a harmadik, továbbra is newstoner stílusú albumán változatos, ki-kikacsintó stíluskirándulásokkal telepakolt nótákat vonultat fel. Bízom benne, tán ennek olvasásával is kedvet kapnak újabb zenehallgatók az albumban elmerüléshez. Igazából, a nekem érdekes fizikai hanghordozók gyűjtőjeként várom már, hogy önálló borítóval is kiadásra kerüljön. Addig, a borítója a számomra mindössze „találó”, pedig tényleg szép lenne „valójában”. A bandának (álljon itt nevük is: Apró Antal – dobok, Paczári Viktor – basszus, Sápi Zsolt – gitár, Süle „Deadt” Tamás – gitár & vokál és Szabó Dávid – ének, továbbá Takács „Jappán” Zoltán – billentyűk a 9. dalban) kívánom a sikert, itthon és külföldön is!

Palaye Royale Palaye Royale
május 29.
Sting Sting
május 30.