Sodom
40 Years At War - The Greatest Hell of Sodom

(Steamhammer / SPV • 2022)
Avatar
2022. október 22.
7
Pontszám
8

Bizony már 40 éve annak, hogy Észak-Rajna-Vesztfália szénbányákkal és nehéziparral tarkított vidékén Tom Angelripper és Aggressor megalapította bandáját. A Sodom egyike azon bandáknak, amelyik tényleg nem szorul arra, hogy egy hozzám hasonló senki bemutassa életútjukat vagy bizonygassa azt, hogy mekkora klasszikus bandáról van szó. Ugyanis utóbbi elfogadott tény és én heves bólogatások közepette fejezem ki egyetértésemet. Már bő 15 éve annak, hogy pattanásos tiniként sikerült „felfedeznem” a bandát, azóta is a teuton „big 4”-ből a kedvencem a gárda. Ennek leginkább két oka van: az egyik az, hogy az ő hangzásuk áll hozzám a legközelebb. A proto-black In The Sign of Evil a gonoszság és sötétség iránti vágyamat elégíti ki, míg pl. az Agent Orange vagy a Tapping The Vein a vérszomjas és energikus thrash ügyében gondoskodik arról, hogy vörös legyen a parketta. A másik oka pedig az, hogy azon borzalmasan kevés thrash bandák közé tartoznak, akikből nem tűnt el az őserő. Még a thrash számára megátkozott 90-es években sem vált felismerhetetlenné a Sodom, míg ez a többi társról nem mondható el. Gondoljunk csak a Kreator Endorama vagy a Destruction The Least Successfull Human Cannonball lemezeire. Nem azt mondom, hogy szar, de azért úgy aránylag fos kategóriában vannak nálam ezek az albumok. Maradunk a múltidézés talaján a 40 Years At War – The Greatest Hell of Sodom című jubileumi albummal, amelyen minden albumról kapunk egy számot, egy mai, modern találásban.

Tom Angelripper az a személy, aki a legjobban megtestesíti ezt a bandát a számomra. Látszanak rajta az évek, a lelkében még mindig ugyanúgy pöfögnek a gyárkémények, beteríti a szívét a koksz és a fekete füst. Hangszalagjait megdolgozta a cefre, a sör és az idő, ha lehet még horzsolósabb lett a torka, mint fiatalkorában volt. A másik „nagy” tag Frank Blackfire, akihez talán a legsikeresebb albumok kötődnek. Az 1987-es Persecution Mania és az Agent Orange kitörölhetetlen klasszikusok, és ebben neki oroszlánrésze volt. 2018 óta újra erősíti a bandát gitárjátéka és ez mindenképp jó hír volt a csapat számára. Yorck Segatz és Toni Merkel az új vér, ők reprezentálják a fiatalságot. 2018 és 2020 óta erősítik a Sodomot, ritmusgitár és dob fronton. Az előző Genesis XIX-en is ezt a felállást hallhattuk, ez most is változatlan.

A borító kifejezetten pofásra sikerült, két ikonikus karakter csatájának lehetünk a szemtanúja. Reprezentálja az okkultizmussal és sátánnal töltött időt, de a főszerep most is a vietnámi dzsungelharcokban edződött kabalának jár. A Sepulchral Voice fenyegető és sötét kezdése ennek a lemeznek, erről gondoskodik a torzított hangú suttogás, miközben lassan és hosszan kitartott gitárhang borzolja tovább a kedélyeket. Ezután kezdődhet a már jól ismert thrash. Teljesen ugyanazok a dalszerkezetek jellemzik a számokat, ezen direkt nem változtattak a fiúk, egyszerűen egy feszesebb előadásban kapjuk meg őket. Tom vokálja semmit se változott az előző lemez óta. A visszhang kifejezetten jól áll rekedtesen súlyos hangjának. Ehhez a zenéhez nem is tudnék jobbat elképzelni. Kronologikus sorrendben haladunk előre az időben, mindegyik albumról egy számot kapunk és nem is a legismertebbeket. Az After The Deluge egy szintén 5 perces thrash töltény és persze egy klasszikus Sodom dal. A fiatalos energia most is ott van a dalok lelkében, egy sokkal profibb tálalásban előadva. A kezdet kezdetén nem is igazán számított, hogy milyen dalok, dalszerkezetek vagy feszesség jellemzi a zenéjüket, egyszerűen zajongani akartak. Minden düh, ami felgyülemlett bennük, az a korongokon kötött ki.

A szólók tipikus thrash szólók, Kerry King apánk szelleme már itt is kísértett. Kaotikusak, gyorsak, de egyszerűen illettek ehhez a zenéhez. Sőt talán a Sodomnak még jobban is álltak, mint az Öböl parti társaiknak. A német és a brazil thrash mindig mocskosabb és izmosabb volt, mint amerikai társaik. A szénbányák és favellák árnyékából ez talán nem is olyan meglepő. A Baptism Of Fire az egyik kedvenc számom, itt is eredeti formájában előadva mindezt. Egy dolog viszont mégiscsak hiányzik, és ez nem más, mint az analóg hangzás. Tudom, 21. századi tálalás meg minden, mégis én nagyon jó néven vettem volna, ha a hangzás is megpróbálna az akkori időkre reflektálni. Ha ezt összekombinálták volna a mostani zenei tudásukkal, akkor egy igazán figyelemreméltó feldolgozás albumot kaptunk volna. Ennek ellenére egy teljesen szerethető lemezt kapunk, ami sok újat nem fog tartogatni. Van evvel valami baj? Szerintem nincs. És amiért ezt mondom, az azért van, mert még most is azt érzem, úgy hallom, tapasztalom, hogy ők ezt imádják csinálni. Ez a szenvedély pedig át is települ a dalokra, és azok előadásának minőségére is. Sose volt nagy talány megfejteni a zenéjüket, nincsenek bonyolult dalszerkezettel rendelkező kompozíciók a korongon, mégis szórakoztat.

Egy bajon van a 40 Years At War – The Greatest Hell of Sodom-al. Ez pedig nem más mint a hossza. 66 perc egyszerűen sok ebből a zenéből, bőven lehetett volna egy koncentráltabb és kompaktabb dalcsokrot is összeállítani. Tudom, hogy mindegyik állomáson végig szerettek volna menni, de én az M-16-nél viszont megálltam volna. Véleményem szerint ezután nincs túl nagy különbség sem hangzásban, sem zenei tudásban az akkori és a mostani felállás között. Ezáltal egy kicsit monoton egyhangúságban telik a következő jó pár perc. Sokkal szívesebben vettem volna azt, ha a régebbi albumokból több dalt játszottak volna el. Persze, nagyban érezni a zöldhasú szagát, hogy egy kicsit megfejelik a Genesis XIX bevételeit, de nincs ezzel baj, a zenében most sincs kompromisszum. Rájuk sose volt jellemző a melodikus tapogatózás, vagy rádióbarát megközelítés, sőt a csajoknak se akartak tetszeni finomra hangolt, power balladákkal. Ez önmagában tiszteletre méltó, ennyi önünneplés vagy életmű előtti tisztelgés, (kinek, hogy tetszik) még belefér. Senki se hitte volna, hogy például Tom Angelripper még egyáltalán életben lesz 40 évvel azután, hogy megalapította bandáját és tessék, itt van és ugyanolyan energiával adja elő a régi és újabb számokat mint annak idején.

Mindezek ellenére egy szép jubileumi albummal állt elő a Sodom, ami nem fog csalódást okozni a rajongóknak, így nekem se. Szó sincs arról, hogy a 40 Years At War – The Greatest Hell of Sodom új rajongókat fog nekik szerezni. Egyszerűen egy fasza, kicsit bő lére eresztett, Sodom esszenciát kapunk, retrospektív megközelítéssel mai felfogásban. Sose voltam az a rajongó, aki ha meglátja szeretett bandája logóját egy borítón, akkor már előre elkönyveli magában, hogy újra egy hibátlan mestermű született, ami megreformálja a zenei világot. Ráadásul aki nem ezt gondolja, az egyszerűen hülye és nincs hallása. Rengeteg olyan gárda van, akiket kedvelek, de simán elismerem, ha kutyaszart tettek az asztalra és azt próbálták csokoládé néven árulni. Itt erről szó sincs, csupán kapunk egy sokszor elfeledett dalokból álló stúdiókoncertet, ami a fanoknak szól elsősorban. Október 28-tól a Steamhammer fogja elhozni számunkra a nukleáris telet, ami talán azóta nem volt ennyire közel, mint most.

Sodom – 40 Years At War – The Greatest Hell of Sodom (2022) (7 komment)

  • Winci Winci szerint:

    Jó írás, kíváncsi lettem.

  • Armand Armand szerint:

    A Sodom nekem egy alap Isten zenekar!
    De a Kreator – Endorama lemez védelmében szólva: Az a lemez a maga idejében, és meg merem kockáztatni, hogy a mai napig is az egyik legegyedibb kísérleti lemez. A teuton thrash metalt az germán goth vonallal házasítani, akkor sokaknak szembetűnő, sőt Isten káromló, de mégis újszerű volt… ami azért jócskán lökött az addigra már nagyobb sikereket elért elektro goth metal fejlődésén. Nekem ez az album a mai napig megállja a helyét, annak idején pedig egy üde színvolt volt, a Kreator részéről pedig egyben út, rajongó és hallgatóság keresése. Hiszen gondolj csak bele, 1999-et írtunk, a nagyobb stadionokban, klubhelyek inkább rave és techno partyk mentek, mint metal koncertek (persze azért voltak azok is). Ez időben ez a műfaj nem a korábbról ismert fénykorát élte, és bizony ekkor erősödött meg az elektro vonal, és a különböző kütyük használata a metal zenében. Petrozzáék akkor megpróbálták hazájuk legnagyobb alternatív – underground rétegét, közönségét a gótokat megfogni, amit a lemezen a Lacrimosa frontembere, Tilo Wolff jelenléte is megerősített.

    Igaz az Atrocity a Das Ich-el közös Die Liebe (1995) lemezén, addigra ezen már rég túl volt ezen, de ilyesmi próbálkozásnak tekinthető a norvég vonalon az avantgárdista elekrto black metalt hozó Covenant is az 1998-as Nexus Polaris albumával. De nézhetjük abból a szempontból is, hogy ezek az albumuk a heavy metal „forradalma”, vagy inkább megújulásának idejéből valóak, amiknek köszönhetően azóta metalzene számos új alfaja nőtte ki magát. Ami között gondolom te is sok kedvedre valót találtál, illetve találsz a mai napig is.

    • Avatar Crissz93 szerint:

      Szándékosan provokatív volt a Kreator és Destrcution „eladta magát” lemezével kapcsolatban a megjegyzésem.

      A maga módján a Kreator lemez tényleg egyedi, a hangzása nagyban merít az akkori metal színtérben „trendinek” számító goth vonallal. Ha megerőltetem magam, akkor én is találok benne értéket, de a 1990-ig bezáró korszakukhoz képest igen messze kerültek az eredeti stílusuktól, igaz abban egyáltalán nem voltak egyedül. Ez lehetne akár progressziónak is nevezni, számomra inkább regresszió, de ez tényleg egyéni ízlés kérdése.

      Könnyen meglehet, hogy azért nem látom bele az újító, reform lelkületet, mert nem éltem meg ilyen szempontból ezt a korszakot. Ha a 90-es évekbeli lemezeket hallgatom, mármint az Endorama előttieket, akkor már benne volt a levegőben a puhulás szele. De mindenképp érdekes megvilágítása volt ez ennek a korszaknak, el is gondolkodtatott.

    • Armand Armand szerint:

      Sokan eladták akkor magukat a lemezükkel… ez a black, death és a metal minden vonalban is bőven fellelhető volt. Ezek ilyen idők voltak, és ha megfigyeled most is ilyen időket élünk. Csak lásd a Darkthrone hamarosan érkező lemezét… 🙂
      És örülök, hogy nem „kritikának” vetted a szavaimat!

    • Avatar Crissz93 szerint:

      Ha végighallgatom a kortársaik, és az extrémebb társak ebben az időben megjelentetett lemezeit, akkor valóban ilyen szelek fújtak akkoriban.

      A Darkthrone lemezei is vagy betalálnak vagy nem, totális lutri a 96 utáni időszakuk, ez sok másik norvég bandára is érvényes. Dehogyis, értelmes „vitákat”, más szemszögbeli gondolatokat mindig érdekes és érdemes olvasni.

  • boymester boymester szerint:

    Ha valaki most kezd el ismerkedni mondjuk a thrash műfajjal, kíváncsi annak az alapjaira, legtisztább formájára, akkor ez a lemez egy kiváló kiindulópont! Tényleg összefoglalja egy klasszikus életútját. Okos ünneplés ez a bandától is. Az úgynevezett „vájtfülőeknek” a zenekar teljes életművét érdemes beszerezni, szerintem a legjobban megszólaló bandák egyike a Sodom.

    • Avatar Crissz93 szerint:

      Nekem is az egyik kedvenc osztagom, ha thrashről van szó. A másik ilyen a Morbid Visionstől az Ariseig tartó Sepultura. Nagy nevek közül mindenképp ezekkel kezdeném.

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.