Soen
Imperial (2021)

A svéd Soen nemrég jelentette meg ötödik nagylemezét, ezzel az albumok számát tekintve utolérve a Tool-t. És nincs kétségem afelől, hogy a 6. korongjuk hamarabb fog kijönni, mint a Maynardéké. Hogy miért mondom ezt? Aki ismeri a zenekart és/vagy olvasta az eddigi alkotásaikról megjelent írásaimat, az tudja. 🙂

Szóval itt van az Imperial, a maga 42 percével és bár még nagyon év eleje van, de komoly esélyt látok rá, hogy számomra már megszületett 2021 albuma. Ugyanis szerintem egy zseniális lemezt készített az egykori Opeth dobos és kompániája! No, nem mintha a korábbiak gyengék lettek volna. Erre az új opuszra viszont igaz a már közhely számba menő „a kemény részek még keményebbek, a dallamosak pedig még dallamosabbak lettek” szlogen. Igaz ők nem nyilatkoztak ehhez hasonlókat, én viszont így hallom. És eszembe jutott még valami: ez a zenekar 5. nagylemeze, fekete borítóval, amin egy kígyó található. Ismerős a képlet? Bizony-bizony, a Metallica 1991-es bestsellerére gondolok. Bár az teljes mértékben esélytelen, hogy az Imperialból is több, mint 20 millió (vagy akár csak 1 is) menjen el, de ettől függetlenül bátran ki merem jelenteni, hogy ez a Soen eddigi legfogósabb, legslágeresebb lemeze. Ellenben a legmetalosabb is, ami ugye a ’tallica fekete albumára az előzmények ismeretében nem mondható el.

Rögtön a kezdő Lumerian masszívan fémes témával kezd, aztán később ezt a morcosságot oldják Joel Ekelöf kiváló énekdallamai. A refrén hatalmas, emlékezetes és ez kérem szépen az összes dalra elmondható. Ráadásul a Lumerian-ban olyan ügyesen ki vannak sztereózva bizonyos részek, hogy öröm hallgatni. A szép dallamok mellett azért Joel megereszt egy majd’ 10 másodpercig tartó szolid ordítást is, amilyeneket pl. Maynard is használt a Tool lemezeken. Leginkább az első hármon. És ebben az első nótában már föl is bukkan az a fajta törzsi dobolás, amiben Lopez Mester legalább olyan jó, mint Danny Carey. Persze nem csak ebben jó ám az ex-Opeth ütős, hisz az Imperialon újfent a dobolás magasiskoláját prezentálja. Ugyanolyan erős a technikás, kétlábgépes játékban, mint a már-már jazzes, ősrockos megoldásokban. A soundja pedig továbbra is naturális. A légvédelmi szirénával indító, majd frankó tördelésekkel operáló Monarch-ban is miket üt már! És ne feledkezzünk meg Cody Ford-ról sem, aki végig ihletetten gitározik! A riffjei, groove-jai is hatásosak, de gitárszólók terén is szintet lépett. A modernebb, gyors tekerések is mennek neki, de nagy király a dallamos, kifejtős, Gilmour-os ujjgyakorlatok terén is. Az Illusion pl. ilyenekkel van tele.

Martin dobolása, dobhangzása is a ’60-as, ’70-es évek prog. rock nagyjait idézi, Lars Åhlund is hozza a Hammondos és egyéb korhű hangszíneket és Oleksii ‘Zlatoyar’ Kobel bőgőzésére sem lehet panaszunk. Gyönyörű, lélekemelő szerzemény! Joel ebben is parádézik, keserédes dallamai, szép, férfias hangszíne korunk egyik kimagasló, kevésbé ismert énekesévé teszik. Én már régóta egy lapon említem Maynarddal, mint ahogy a Soen-t is a Tool-lal. A nyugis dal után érkezik az egyik leggyorsabb, legmetalosabb az Antagonist képében. Ez zeneileg simán lehetne középkorszakos Opeth is, kemény, mint a kutyasz@r télen! A törzsi dobolásos etap itt is ül, de ezt leszámítva egy tempós, zúzós kis nóta ez. A Modesty-hez hasonló mélységű és nagyívű nyomorúságos dalt leginkább a Katatonia-tól várna az ember, de én tőlük kb. a The Great Cold Distance óta nem kaptam ilyet. Cody mekkora trükkös kis szólót nyom már benne! Joel pedig milyen íveket énekel már! Még a vonósok is kimondottan passzolnak ebbe a szerzeménybe. A Dissident egy másik groove-király téma, Oleksii röfögő négyhúrosával, pofás szaggatásokkal és természetesen Ekelöf Mester emlékezetes dallamaival. A gitárszóló alatti töredezett ritmusok, majd az azt követő lassulós, nyugis rész is megérnek egy misét. A visszagyorsulást Martin törzsi ütemei kezdeményezik és az ekkor hallható összhatás szinte már szakrális jelleget ölt.

A záró Fortune egy klasszikus doom riffel indít, hogy egy igazán emelkedett tétellé fejlődjön. Újfent jókor és jó helyen alkalmazzák a vonósokat, általuk olyan erős atmoszférát kapunk, amit kevés zenekartól. Középtájt, amikor csak a dob, a basszus, a zongora szól és Joel csak “úúúúzik”, az valami igazán felemelő!

Elképesztően betalált nálam az 5. Soen lemez. Aki szereti az egyszerre modern, korszerű, de mégis hagyománytisztelő muzsikákat, az feltétlenül hallgassa meg. Az Imperial kortalan progresszív rock/metalt rejt olyan magas minőségben, amilyenre manapság csak kevesek képesek. Az van, hogy a svédek diszkográfiáját én már erősebbnek, magamhoz közelebb állónak tartom, minta a Tool-ét.

Soen – Imperial (2021): 6 komment