Solemn Ceremony
Demise (2022)

Ausztráliát egyértelműen nem sorolhatjuk a tipikus doom nagyhatalmak közé, pedig egész pofás kis élet zajlik a kontinensen a műfaj tekintetében. Igaz, könnyen meg is számolhatjuk azokat a csapatokat, melyek visszhangja hozzánk is el tudott érni. Számomra ilyen a The Wizar’d kissé morbid hangulatú tradicionális heavy/doom lemezeivel, hatalmas lehetőségnek tartom a Born For Burning projektet sajnálatos módon egyetlen demójával és végezetül Philip Howlettet. Igazatok van, ez az utolsó nem épp zenekar, de amihez az úriember hozzáér, abból szikár, hagyományos lassulás születik pillanatokon belül. Kitartó munkával építi fel különféle rövidebb, hosszabb életű projektjeit, melyek közül már több olyan is akad, melyeket azért büszkén birtokolhat egy rajongó. Máig emlékszem rá, hogy egy kezdetleges zenei blogomra is rátalált az ezredforduló után és pusztán a hasonló érdeklődés miatt küldözgette az első demóit (albumnyi Rote Mare dalcsokrok voltak), melyekre ritkaságként szívesen gondolok vissza. Tehát Philip az ausztrál doom egyik legmegszállottabb alakja, ezt bizonyítja a végtelen mennyiségű dallal és lemezzel rendelkező Rote Mare, a zenekarrá váló Dire Fate és a hazájában már kult státusznak örvendő Lucifer’s Fall. Ahol azonban özönvízként ömlik a doom, ott nem elég egy, kettő, esetenként három formáció, így született meg a Solemn Ceremony, ami talán a legszemélyesebb a zenész számára.

Céljai egyértelműek a kezdetek óta: a 80-as évek olyan doom csapatainak megidézése, hangulatuk feltámasztása. Elsősorban a Reagers és Wino korszakos korai Saint Vitus szolgál inspriációt, majd megemlíthető a Bedemon, a Cirith Ungol és Pentagram is. A felsorolásból természetesen nem maradhat ki a Black Sabbath sem, de itt inkább a legenda örökségének feldolgozása, saját értelmezése zajlik, mintsem másolata. A Solemn Ceremony kiadványok kevésbé epikus hangévetelűek, mégis tekintélyt parancsolóan gördülnek végig rajtunk a hagyományos mormoló énekkel, a csillogás-villogás nélküli, kipufogófüstben, kocsmákban és tetoválószalonokban fogant riffekkel és szólókkal, amúgy férfiasan, tökösen. Nem véletlen, hogy korábban Armand kollégám már méltatta a 2018-as bemutatkozást és az utána érkező EP-t is egy-egy cikkben.
Tökéletesen tisztában voltam vele, mit várhatok tehát az új, Demise című lemeztől, azonban némi félelemre mégis akadt okom. Nemrég hallgattam meg a viszonylag friss Lucifer’s Fall lemezt, amit olyan szinten énekelt és játszott túl dalnokunk, hogy elment a kedvem még attól is, hogy cikket írjak róla. Szerencsére a Demise bőven hagy teret az egyszerű, szimpla zenének és borzalmas borítója ellenére is igencsak szellős és minőségi maradt. Hangzás terén sem lehet panaszunk, mivel a projekt talán még sosem szólt ennyire korhűen és mégis dögösen. A nyitó Unknown Horror már alapvetően kiteríti a kártyáit és megfogja azt, akit szüksége, aki hagyja magát és felül erre a sötét, végtelen pusztaságba araszoló szerelvényre. Ha még nem világos az a sivárság, ahová vezetni kíván minket Philip, akkor ezen még nagyobbat lendít a The Furthest Shore II, amely konkréntan ős blues tempóval adagolja a hipnotikus vonaglásokat. Hatalmas tétel, amivel csak az a baj, hogy a nyitással és a rá következő The Mark című szerzeménnyel gyakorlatilag minden magasságát kivesézik a lemeznek.

A Lullaby (The River) visszafogott őrülete már jóval unalmasabbnak hat, a rövid In Satan’s Name pedig számtalan helyről tűnik ismerősnek. Hivatalosan a címadó Demise van még hátra, ami olyan lassan építkezik, hogy igazából nem jut el sehova. Ezen felül a fizikai példányok tulajdonosai kapnak két tételt az előző EP-ről bónuszként, de természetesen már ezeket is bőven meg lehet hallgatni a kiadó bandcamp oldalán is. Az egyik ilyen tétel az elég ütős riffel megtoldott The Chamber, a másik pedig az elszállós Sorcerer, melyek már nem okoztak meglepetést.

Nincs miért szégyenkeznie a Solemn Ceremony alkotójának, de számtalan próbálkozása mellett nem mehetünk el úgy, hogy az nagy eséllyel megmarad helyi legendának, mivel Philip akármelyik zenekaráról van szó, azokkal képtelen egy bizonyos szinten túllendülni. De talán nem is a szint az, hanem az a szűkös eszközkészlet, ami körbehatárolja a legtöbb anyagát. Most sem kapunk semmi újat, váratlant, csak tiszteletteljes, őszinte, de különösebben nem túl ötletes hagyományos doom metalt.

Temple of Torment
december 02.