Ugyan idén eddig nem voltunk különösebben elkényeztetve kiemelkedő doom metal anyagokkal, az elkövetkező napokban lehetséges, hogy páran a pokolba fognak kívánni vele. Ennek magyarázata egyszerű: a promós fiókomban landolt az új HellLight lemez, ami “felszította bennem a tüzet” és ennek köszönhetően nekiugrottam (többek között) a brazil horda és az amerikai Chalice Of Suffering nevű brigád közös projektjének, amely szintén nemrég jelentkezett albummal. Előbbit megbízható iparosnak tartottam mindig is, az amerikaiakat pedig lelkes kezdőknek eddigi teljesítményük alapján, így a Solemn Echoes szépen félre lett téve, hogy idővel majd meghallgatom. Most már tudom, hogy hatalmas hibát követtem el, mert az anyag az év legjobbjai között kell, hogy szerepeljen, méghozzá egészen különleges okból. A Solemn Echoes zenéje annak ellenére, hogy 50-50 százalékban sorakoztatja fel a két társulat tagjait (természetesen a két alapító taggal a fedélzeten – Fabio De Paula és John McGovern), egy cseppet sem hasonlítható egyik fél zenéjéhez sem. Míg a HellLight a gótikus fájdalomra, időnként színpadias atmoszférateremtésre épít végtelenül hosszú és lassú tételei alatt, addig a Chalice Of Suffering inkább a tipikus európai vonalból kívánt ihletet meríteni hol több, hol kevesebb sikerrel (My Dying Bride, Paradise Lost, Anathema). Ami mégis kisült a közös munkából, az ennek ellenére sokkal inkább a Saturnus remekművének, a Paradise Belont To You-nak egyfajta szellemi öröksége hangulatát tekintve. Aki ismeri a bandát és alapvetően olvasgat itt nálunk, az tudja, hogy a melodikus death/doom csúcslemezeként tartom számon a dánok egykori debütálását a portugál Desire Infinity… A Timeless Journey Through an Emotional Dream című alkotása mellett. Hallgatás közben eszembe jutott ezeken túl az ezredforduló utáni death/doom vonal legméltatlanabbul elfelejtett remekműve is, a Necare Ruin című anyaga.
Jóval több itt tehát a hagyományos death/doom és dallamokból, eseményekből is többet kapunk, mint a két zenekar esetében. A hasonlóság, hangulat véleményem szerint alapvetően tudatosan jöhetett létre, hiszen miféle doomkedvelő ember lehet a talpán az, akinek már az Into The Depths Of Sorrow cím hallatán nem egy másik, texasi banda ugrik be először…
A Solemn Echoes tehát tudatosan választotta az időutazást eszközeként, hogy egyenesen a 90-es évek hangulatának szívét célozza meg minden úton-módon. Gondolok itt az éles, nyers szintihangokra, melyek első perctől kezdve szállítják azt a pszichedelikus, hipnotizáló frekvenciát, amit azóta sem hallhattunk más zenekarok esetében. A hörgés mellé számtalan narrációt, mormogást, súgdosást kapunk, valamint vendégekkel is találkozhatunk. Jellemzően nem vagyok híve az intróknak, felvezetőknek, itt mégis szükséges a The Comfort Of The Abyss jelenléte, ami azonnal elhelyez minket a megfelelő időben és térben, hogy aztán a már-már tradicionális doom riffel támadjon ránk az After I’ve Taken My Last Breath. Rendkívül hatásos nyitás, műfajában simán nevezhetjük slágeresnek is. Hallgatása közben a borítót is alaposabban megvizsgáltam és nyugtáznom kellett, hogy valami szemkápráztató és hangulatában tökéletesen illik a produkcióhoz.
Mivel valamivel az egy órás játékidő fölé csúszó anyaggal hozott össze ismét a sors, ezért félni kezdtem, hogy hamarosan el fog laposodni a korong, de ez nem következett be. A női vendégénekes (Tamar Singer – Autumn Tears) narrációja kígyóként csavarodott a hallójárataimra a The Cold Wind Blows esetében és a kezdethez képest jóval funeral doomosabbra vett tétel ugyanúgy magával tudott ragadni, mint elődje. Ellágyult szívvel, két vállra fektetve talált meg magának a Abandoned, ami billentyűivel, dallamaival gyakorlatilag definiálja a melodikus jelzőt a death/doom páros előtt. Jeff Johnson, a billentyűkért felelős, gyakorlatilag ismeretlen ötödik tag a csapat igazi felfedezettje, aki minden dalnak lelket ad. Ugyanezt tudom elmondani a monoton módon induló A Worthless Disgrace esetében, amit végül a gitárszólók emelnek magasba, valamint a Solitude For The Dying mélabús perceiben, amiről kifejezetten a 90-es évek demói ugrottak be. Olyan demók olyan zenekaroktól, melyekről mindenki elfeledkezett, pedig ott és akkor hatalmas dalokat hoztak össze egy rövidke időre. Mit nem adtak volna azonban ezért a hangzásért…
A tisztaság igazán a címadó Into the Depths of Sorrow esetében lesz igazán hálás társunk hallgatás közben, mivel rendkívül sok finomságot rejtettek el ebben a kissé epikusabb hangulatú tételben. Érzékeny témáiról a korai While Heaven Wept is eszembe jutott, akik egykoron olyan dalokat írtak, mint például a The Death Of Love, vagy a mindenkori kedvencem tőlük, a Thus With a Kiss I Die. Ezzel kapcsolatban az is felmerült bennem, hogy miért nem hallhatok ebben a projektben egy kis tiszta éneket, ha már itt van az egyébként jó formában lévő Fabio…
Visszatérve a cikk elejére: úgy néz ki a tikkasztó meleget hűs, csendes temetők szegleteiben fogom átvészelni, mivel szép sorban falom a műfaj adta újdonságokat, amiket természetesen veletek is örömmel megosztok…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
