Sombre Presage
Le Chant des Morts (2018)

A franciáknak különösen jó érzékük van az elvontnak számító, borzalmasan nehezen befogadható entitások létrehozásakor. Itt van például Vexum projektje, a Sombre Presage, ami tökéletesen kifejezi ennek a titokzatos és kitaszított világnak a lényegét, mibenlétét. A “necro drone metal” megjelölést használja az általa alkotott zenével kapcsolatban, ami nem is rossz megfogalmazása az alkotásainak. A drone hipnotikus világát hívja segítségül, de nem azért, hogy agyonnyomjon minket a súlyával, sokkal inkább az atmoszférateremtés végett nyúl ehhez a világhoz. Ő maga is hangszereken játszik, de a hagyományos értelemben vett metal zenére itt ne számítsunk. A Le Chant des Morts mindazon halott lelkekhez szól, akikbe már sose fog visszatérni az élet szikrája. Meggyalázott holttestük a mai napig kísérti az emberi világot, ott lapulnak a mindennapi élet színpada mögött és figyelnek. Mindazt a tudattalanságot és spiritualitást magától ellökő gőgöt szemlélik, ami által szürkék maradnak ezek a lények, amik egykoron ők maguk is voltak.

Mint oly sok ilyen és ehhez hasonló projekt, itt is egyedül Vexum iránymutatását kell figyelnünk, senki másét. Az irány pedig nem más, mint a halottak örök birodalma, a temető. Mintegy aláfestőzeneként szolgálhat mindazok számára, akik megtalálják a szépséget a különböző parcellákban. Az elmúlás és a közeledő vég horrorisztikus képe egy csapásra elpárolog és inkább egyfajta nyugalom lesz úrrá testünkön. A mélyen búgó basszusok és ambient fogja a kezünket, és kalauzol a különböző hangulati képek között, amit a Sombre Presage sötét színekkel fest.

A nagyon hosszan kitartott hangok alapozzák meg a Le Chant des Morts purgatóriumát. Hagyományos értelemben vett dalszerkezetekre, vokálra, ritmikára itt nem kell számítani. Ha mentálisan egy sötét helyen vagyunk éppen, akkor nagyon könnyen belökhet a mélybe minket egy ilyen depresszíven nyugodt album. Akár az is előfordulhat, hogy már soha többé nem találunk ki ebből a fekete lyukból, ami ellepi a tudatunkat és egyhamar a magáévá tesz minket. Ugyanis a mániákus depresszión túl találunk egy másik világot is, ami irgalmatlan hideget és egykedvűséget áraszt. Ahol nincsenek érzelmek, nincs öröm, se bánat, egyszerűen csak létezünk a nagy semmi közepén és várjuk, hogy valaki ránk találjon. Ha jön is…szellemként halad el mellettünk, miközben mi olyannyira vágynánk végre az emberi kapcsoltra, egy szóra, legyen az akármi és azt sem kapjuk meg.

Teremtett világunknál szürkébb, ridegebb univerzumot aligha találhatnánk, A monoton egykedvűség és a passzivitás őrjítő malmai őrölnek fel minket. És mindezt kínzóan lassan, csontról csontra haladva. Akik ismerik a The Axis of Perdition által nyújtott “rég elhagyatott szanatórium” érzetét, azok találhatnak hasonlóságot a Sombre Presage alkotásában, de az ottani Silent Hill inspirálta hangulatot öntsék le egy nagy kádnyi monoton depresszióval. Az önsajnálatnak itt már nyoma sincs, saját képére formált minket a társadalom…mi is csak járművek vagyunk, akik már nem is keresik a helyüket a világban és egyetlen céljuk az, hogy életben tartsák a motort, ami hajtja őket. Hogy miért? Maguk se tudják megmondani. Tudják, hogy abban számukra már nincs hely. Ha volt is, azt már elfoglalta valaki más, aki jobban kiismerte magát ebben a kannibalisztikus dimenzióban. Megrágtak minket és kiköptek. Az esti gyertyafény melege se képes begyógyítani, megtölteni azt az űrt, amit egykor léleknek neveztünk. És mégis itt maradunk, addig a pillanatig, amíg a biológia el nem végzi helyettünk a piszkos munkát.

Külön kiemelném a Tourments névre hallgató, kicsit több mint 10 perces tételt, ami talán a legkísértetiesebb arcát mutatja a Sombre Presagenak. Mégis talán a legbefogadhatóbb “dalról” beszélhetünk személyében, ami a nagyon távolinak tűnő dob által nyújtott élettelen ütem miatt van. Igen…ennyi a kapaszkodónk, semmi több. Ezen túl csak a kísértetiesen visító, hideg szélként is felfogható üresség “vár” minket. Nem véletlen az idézőjel, nem vár itt ránk senki és semmi, csak a létezés egysíkú terrorizmusa. Mindezek után már vissza is vágyakozunk az írásom elején taglalt sírkertbe, ahol minden olyan hívogató és békés. Részesei lehetünk a gránittömbök és föld által biztonságot nyújtó műemlékeknek. A totális nihilizmus és a végtelenül depresszív misztikum megtestesülése a Le Chant des Morts, ami alig vár, hogy téged is felőröljön és eljuttasson oda, ahová a legjobban vágysz…

Ilyen és ehhez hasonló gondolatokat ébreszthet mindazokban, akik nyitottak a Sombre Presage által nyújtott frekvenciáknak és szeretnek megfürdeni a tisztító sötétség melankóliájában. Néhány tétel talán pár percnél tovább tart, mint kéne, de ezen kívül más gondom egyáltalán nincs a Le Chant des Morts címre hallgató albummal, ami Voxum hatodik egész estés korongja. 2005 óta tartó küldetése során Voxum diszkográfiája egyre csak nő és nő. Tavalyi és idei albumai szintén azon sebzett lelkekhez szól, akiknek ez a világ nyújt menedéket a mindennapok szürke masszája elől. Az Occultum Productions korhadt fejfáját kell keresnetek a temetőtúra során.

Lubomyr Melnyk
február 04.