Hosszú sorokat tölthetnék meg újra azzal, hogy milyen utat is járt be a svéd Sorcerer zenekar és miért is nem tekintjük ma az egyik legelismertebb epikus doom metalt játszó bandának, de mindezt már korábban, The Crowning Of The Fire King lemezük kapcsán megtettem 2017-ben. Három évvel később ismét új anyagot készített a csapat, aminek egyrészt nagyon örülök, mivel magam is rajongója vagyok az ősi demóiknak, sőt az utóbbi években beindult albumgyártási tendenciát sem tartom megvetendőnek. Ettől függetlenül a visszatérő nagy dobást, a mindössze öt éves In The Shadow Of The Inverted Crosst kicsit kevének tartottam, de a folytatásban sikerült megfelelő mederbe terelniük azt a csapongó tehetségfolyamot, amivel igazából sosem tudtak mit kezdeni…
A sikeretelenség okát egyértelműen az évtizedeket átölelő csendben határoztam meg legutóbb, de van ez mellett egy jóval nyugtalanítóbb indok is, ami ugyan nem végzetes, de szép lassan újra eláshatja a zenekart egy gleccser alá. Az Anders Engberg vezetésével, főnökösködésével működő mondhatni ‘supergroup’ ugyanis a kezdetektől kűzd a slágerek hiányával. Szerzeményeikben megkérdőjelezhetetlen a hitelesség, a valódi heavy/doom hangulat, a minden apró részletre kiterjedő profizmus, de minden egyes anyagra sikerül töltelék dalokat készíteniük és számomra egy Sorcerer kiadvány értékét kezdetektől az határozza meg, hogy ezek milyen arányban szerepelnek. 2017-ben odapörkölték a klipes Sirens, Crimson Cross dalokkal, de a kiadvány végén lévő néhány monumentális himnusszal is nagy sikert értek el nálam. Érdekes, hogy a friss anyagon kevesebb az igazán erős szerzemény, de összességében viszont egységesebbnek, kevésbé hullámzónak érzem a minőséget. Ami a Lamenting elején üt, az egészen az órás játékidő fölé emelkedve is képes nagyon jól működni. Egész jól bevált az új basszer, a fiatal Justin Biggs integrálása is, akinek köszönhetünk néhány igazán kemény pillanatot.
Témavilágában természetesen a kezdetek óta jelen lévő boszorkányság és üldöztetés áll, amit ezúttal is alaposan körbejárnak. A hangzást illetően nagyon renben vagyunk, de az újkori anyagok borítói továbbra is büntetnek a demós korszakhoz képest… Jelen külcsín alapján ez akár valami másodvonalas thrash lemez is lehetne, vagy valami szörnyű heavy/power cucc… A rém-pápa már igazán elcsépelt, a mellette álló egypetéjű Asassin’s Creed figurák szintén, a leláncolt csaj meg inkább hasonlít egy alaposan lecsúszott tündére, mintsem egy ártatlanul elítélt boszorkányra…
De nézzünk azért pár dolgot, amit érdemes megemlíteni. Első körben itt van a Persecutin című, alig egy perces intró, amit nyugodtan meghagyhattak volna a stúdió berkein belül, teljesen felesleges, majd a nyitó The Hammer Of Witches, aminek nem elég a sablonos dalszöveg és cím, de még egy kis Candlemass áthallás is belefért (Lucifer Rising lassabb testvére) a gitártémákat illetően. Azért megilyedni sem kell, ezen a szinten némi másolás belefér, főleg, hogy a gitárszólót és a vokál minőségét hallva azonnal tudjuk, itt bizony magasan van a léc. A tétel alapján simán ajánlom a produkciót nem csak a doom metal kedvelőinek, de bárkinek, aki szereti az első ligában megszólaló heavy metalt. Természetesen a hatások továbbra is változatlanok: akad Iron Maiden, Black Sabbath, Solitude Aeturnus tömegével. A frissebb előadók közt felsorolhatjuk a Below, Crypt Sermon és egyértelműen az Atlantean Kodex megmozdulásait, melyeket biztosan előszeretettel hallgattak az utóbbi időben Andersék. Ez utóbbinak tulajdoníthatjuk például magát a címadót is, aminek szellős, epikus refrénje sokkal inkább hajaz a németek legutóbbi remekműveire, mintsem a bánatból táplálkozó svéd hazai pályára. Igazán változatos dal lett a hossza ellenére: súlyos téma, dallamos ének, azonnal ható gitárszóló és még némi meglepetésként megjelenő hörgés is, ami kifejezetten ügyesen lett beépítve a végeredménybe. Annak ellenére, hogy a zenekar mondjuk komolyabb tágításról beszélt a zenei vonalat tekintve, nem sok minden történik a valóságban: sem a minimális extrém vokál, sem pedig a későbbi akusztikus dal nem nyit új tereket. Sőt, a valamivel kevesebb fogós téma miatt az új anyag inkább stagnál, mint előre mutat. Persze mindez marketing duma volt, hiszen mindenki tudja, hogy a doomban nehéz lenne újat mutatni, csupán hangulatra és igazi dalokra van szükség.
Egész jól sikerült a némileg gyorsabb, ugyanakkor rövidebb Institoris című szerzemény, de persze valahonnan ez is ismerősnek hatott (talán egy régi Forsaken, vagy talán Faith dal??? – bevallom nem ugrott be, de addig úgysem hagy nyugodni, amíg rá nem lelek…). A keményvonalasabb doomra egészen az ötödik dalig kellett várnunk, bár a Where Spirits Die is inkább az epikusságot és a pátoszt támogatja, mint a magányt, vagy bánatot. Kissé átlagos dal, amit igazán Anders éneke tud emlékezetessé tenni, mivel továbbra sem képes csalódást okozni. Nem is tudom, minek volt szüksége Johan Langqvistre (ugyebár a Canlemass jelenlegi, exhumált énekese). Megmondom őszintén, én nagyon szerettem a hangját a klasszikusnak számító Epicus Doomicus Metallicus lemezen, de az utolsó Candlemass anyag öreges, kopottas (és unalmas) mivoltához jelentősen hozzájárult, miközben a számtalan demót rögzítő Mats Levén bőven megérdemelte volna, hogy legalább egy nagylemez kapcsolódjon a nevéhez a legendát illetően… A Sorcerer Deliverance dalát hallgatva jutott eszembe először, hogy mekkora üzletet csinálhatott volna Edling, ha mindkét énekest megtartja és a történelemben először két énekessel dolgozik. Anders karcosabb vokálja (emlékeztet Levén energikusságára) és Johan elegáns hangja bizony egész jól működik még egy akusztikus szerzemény keretén belül is. A dal különleges hangulatához hozzájárul Svante Hanryson csellista játéka is.
Térjünk vissza egy kicsit a slágerekhez, amiket minden epikus doom rajongó ismer, dúdol, szeret. Fogós dallamok, azonnal bólogatásra ingerlő riff és libabőrös refrén szükségeltetik ehhez és a Sorcerernek legtöbbször ebből akad a legkevesebb. Most egészen a hetedik dalig várattak magukra és alaposan megingatták a bennem azt a képet, ami eddig egy jó, de szimpla stíluslemezt ábrázolt. Az Age Of The Damned bizony úgy repül el a nyolc percével, hogy azonnal kívánja az ismételt meghallgatást: egyértelműen az album csúcspontja és legjobb tétele. Szerencsére a hirtelen magára talált csapat itt meg sem állt, mivel a folytatásban érkező Condemned sem lett sokkal gyengébb. Az előző lemezen nagyon jól használt kórusok térnek vissza a Dance With The Devilben, amin okkult hangulata emel sokat, de ismét felértékelődik a gyorsabb részekben a gitárszólók jelenléte is. A billentyűk kerülnek elő a záró Path To Perdition esetében, ami szintén nagyon jól sikerült. Limitált kiadásban ezen felül is kapnak a rajongók egy dalt Hellfire címmel, amit sajnos még nem hallhattam.
Ismét elsőrangú anyagot készítettek a svéd ősemberek, de a töltelékek ezúttal sem maradtak a háttérben. Ha a friss anyag lassabb, de jóval ambíciózusabb második felét és az előző kiadvány pörgősebb slágereit egyesíthetnénk, akkor egy modern kori klasszikust kapnánk, de így megmarad egy csupa szív, de kliséktől sem mentes ajándéknak a stílus rajongói számára, amivel még így is túltesznek a legutóbbi Candlemass anyagon.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
