Kifejezetten tartottam a groteszk, absztrakt borítóval leszállított Les Idées Blanches című lemeztől, amit a francia Sordide zenekar követett el. Először is a francia színtér a maga túltekert, időnként élvezhetetlenül egyediségre törekvő hordái általában elismerést váltanak ki belőlem a teljesítményt illetően, ugyanakkor az életben nem hallgatom őket újra. Másodszor a bandáról korábban nem hallottam sehol, pedig már két nagylemezzel is rendelkeznek. Szokás szerint belefutottam a csőbe, ugyanis a Sordide legénysége kifejezetten egyszerű elemekből építkező, mégis modern fekete fémben utazó zenekarnak tűnik néhány hallgatás után. Persze ez sem teljesen igaz, mert az egyszerűség is csak a látszat, sokkal inkább mondhatjuk a projektre azt, hogy gördülékeny, hallgatható annak ellenére, hogy franciás különcségről sem hajlandó lemondani. Rengeteg elemet magába présel a Sordide, legyen szó thrash metalról, punkról, doomról, death metalról, de ezeket mindig a megfelelő helyeken sütik el és szépen egymásba oltják. A trió két énekest tudhat magáénak, mivel Nemri dobos (Malemort, Monarch) és Nehluj gitáros (Ataraxie, Void Paradigm) egyaránt kiveszi a részét az dalnokoskodásból. Ennek az az eredménye, hogy a vokál hol dühös kiabálásból, hol károgásból, hörgésből áll, máskor pedig ezek tetszés szerinti kombinációjából. A két underground huszár Nebhent (Mór, Telümehtår) választotta még maga mellé, aki 2015 óta hálásan követi őket basszusgitáron.
Nem esett tehát nehezemre a hallgatás, sőt, szórakoztatott annyira a lemez, hogy egy kicsit a zenekar múltjába is belefüleljek. A hallottak alapján egyértelmű fejlődés, csiszolódás eredménye a Les Idées Blanches, amire tényleg büszkék lehetnek és biztosan nem fog csalódást okozni azoknak, akik eddig is követték munkásságukat. A hagyományos black metal témáktól eltérő anyag (semmi Sátán sátán hátán és semmi tűlevelű erdő) hétköznapi témákat boncolgat, előtérbe helyezve az emberi értékeket, melyek hiánya folyamatosan konfliktusokhoz vezethet. Fontos számukra a híres francia hármas: szabadság, egyenlőség, testvériség eszméje is, aminek ugyanúgy hangot adnak a dalokban. Ha már a szerzeményeknél tartunk, akkor jellemzően öt perc környékén mozgó tételeket kell elképzelnünk átlagosan, de egyes dalok esetében komolyabb különbségek is adódhatnak. Ilyen szempontból tehát teljesen átlagos kezdésnek minősül a Je N’ai Nul Pays, ráadásul maga a nyitás sem mondható túl izgalmasnak.
Csordogáló black metal néhány dallammal és befogadható mennyiségű kalandozással. Hozzá képest sokkal hatásosabb a Ruines Futures, ahol jóval komolyabb tempóval és változatossággal találjuk szemben magunkat. A tördelt ritmusokban megjelenik a modernebb szemlélet, amit egész jól ellensúlyoznak a thrash metalra emlékeztető csordavokálok és az odamondósabb ének. A legrövidebb dalként helyet foglaló L’atrabilaire erőteljes lépéseket tesz a death metal irányába, főleg lassabb részeit illetően, de mivel nem hosszú, ezért bőven élvezhető. A zenekar kelléktára nem bizonyult eddig túl combosnak, így kíváncsi voltam, hogyan tudják kitölteni az olyan dalok játékidejét, mint például a lemez közepén terpeszkedő Ne Savoir Que Rester. A megoldás igazán egyszerű: a dal első pár percében gyakorlatilag ráérős építkezésen kívül nem történik semmi. Két perc után a vokál megjelenése teszi tényszerűvé, hogy újabb dal vette kezdetét, a többi rész igazából elég időhúzás szagú. A gondok ott kezdődnek, hogy ez a szerzemény később sem lesz izgalmasabb. A címadó tétel sajnos ennek egyértelmű folytatásaként sodor minket közel az unalomhoz, pedig érezhetően itt szerettek volna közelebb kerülni a hangulatteremtéshez.
Szerencsére visszatérünk a rövidebb tételek sorához, még ha nem is sokáig, a Le Silence Ou La Vie esetében, hogy lüktetésével és kórusával újra észrevetesse magát. Ezek után már csak a záró Vers Jamais maradt a maga 8 percével, de ezt legalább sikerült szórakoztató módon kitölteni. A gyorsabb témák és a pattogó basszus mindenképp feljebb emelik a teljes anyag megítélését a hallgatást követően.
Kellemes meglepetés a Sordide anyaga, ugyanakkor most jön az a rész, hogy nemzetközi viszonylatban nézve is elég eseménytelen, nemhogy francia mivolta ellenére. Akad pár jó dallam, néhány remek kórus, a végén egy elég korrekt monotóniára építő, hangulatfokozó szerzemény, de ezek többsége gyorsan el fog repülni felettünk. Ha ettől függetlenül is szeretitek a francia vonalat, azért tegyetek vele egy próbát.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
