Soul Glo
THE NIGGA IN ME IS ME

(SRA Records • 2019)
Professor Shub Niggurath
2019. augusztus 13.
0
Pontszám
9

Sokszor járok úgy mostanában, hogy egy jó banda koncertezik nálunk és én a hírt olvasva, hogy itt voltak, ismerem meg őket. Nos a Soul Glo-val is így jártam pár hónapja és azóta is szívom a fogam miatta. Így nem maradt más lehetőségem, mint szét hallgatni aktuális lemezüket, majd írni róla egy ajánlót, mert bizony ezt minden hardcore rajongónak hallania kell.

Amikor Donald Trump hatalomra került, a hardcore és punk rajongók már cinkosan pillanthattak össze és dörzsölgethették a tenyerüket. Mivel egy ilyen kvalitású emberrel a kormány mögött, jó eséllyel olyan dühös, politikai irányba indulhat el ismét a stílus mint amilyen a Reagan korszakban volt, annak idején. Lett is elindulás, aminek egyik állomása a philadelphia-i Soul Glo. A lemez címéből már sejthető, hogy milyen témákat fognak feldolgozni a srácok, de emellé még álljon itt egy mondat a zenekartól, ami akár definiálhatná is őket „Gun violence is a facet of black life in america. It began when it was decided that killing is a right.” Szóval az esetek többségében rendőri brutalitásról és a feketék helyzetéről alkotnak, nem éppen nyugodt véleményt. Számunkra itt Európa közepén elég távolinak és főként irrelevánsak hathat ez a téma, mégis ha valaki igazán dühös és energikus zenét akar hallgatni, jobbat nem is találhatna. Mivel a dühök és frusztrációjuk eléggé hiteles úgy, hogy nekik ez a mindennapjaik része. A jelenlegi turnéjukat is, már többször érte a rendőrséggel kapcsolatos ügy. Egyik alkalommal őrizetbe vételre is sor került, így online gyűjtöttek pénzt az óvadékra. Mondjuk érdekes módon, arról semmit nem találtam, hogy mi volt az atrocitás oka.

2014-es alakulásuk óta a THE NIGGA IN ME IS ME a második lemezük, ha nem számoljuk azt a fél lemezt, ami később helyet kapott az Untitled LP című karikán is. A zene maga pedig gyors, nyers, zajos és mocskosul dühös. Nem úgy dühös, mint a 18 évesen még a mutálást elvből elutasító screamo/scene gyerekek vergődése. Hanem úgy, hogy egy pillanat alatt elhiszem nekik, hogy mennyire frusztráltak és mennyire unják a helyzetüket, miközben a változásra való kilátás szinte semmi. Az előző lemezen tetten érhető screamo hatások picit háttérbe szorultak, viszont át vette a helyét a kísérletezés. Simán eszembe jutnak közbe olyan bandák ,mint a Death Grips vagy akár a Turnstile. Nem nagy a hasonlóság ugye? Hát épp ez az!

https://www.youtube.com/watch?v=rkBW5sJrdEE

A 22-vel be le is csapnak a csapnivalóba. Gyors, zajos, kapkodós gitár témák, Pierce Jordan pedig köpködi és hadarja a mondandóját, mintha nem lenne holnap. A 32-őn pedig ellátogatunk a soundcloud rapperek világába, szét effektezett alapok és tömény szövegelés. Csak, hogy aztán ledúlják a fejünket. Már a második dalon szembetűnő, hogy Pierce úgy váltogat a klasszikus szövegelés és a screamo-s acsarkodás között, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Igazából nem akarom elspoilerezni az egész lemezt, hiszen mindössze 18 percről van szó. A szélvész gyors punk témák ugyanúgy jelen vannak, mint a zajos betétek vagy a rappelés. Mindezt teszik a lehető legtermészetesebben. Sőt, sokszor merítenek a 70-es, 80-as évek „okos” témáiból annyira, hogy néha még a Dead Kennedys is eszembe jutott.

Rengetegszer olvasom, hogy a rock/metal és a punk is halott. Ez szerintem nettó baromság. Amíg olyan zenekarok vannak mint a Soul Glo vagy a legutóbb tárgyalt Show Me The Body, ettől nem kell félni. Hiszen talán ez a társadalmunkra egyik legjobban reflektáló zenei stílus, ahogy változik az egyik úgy idomul hozzá a másik. Ez színtiszta muzikális energia, az energia pedig nem vész el, csak átalakul. Itt pedig van belőle bőven.

Depeche Mode Depeche Mode
március 25.