Spectrale
Arcanes (2020)

Az ex-The Great Old Ones tag, Jeff Grimal által alapított Spectrale 2017-es “tömött háromszöges” bemutatkozó albuma szerintem kiválóan sikerült. A mai napig tartom azokat az észrevételeket, amiket anno a recenziómban lefektettem. Nem kellett túl sokat várni a folytatásra, ugyanis tavaly novemberben megjelent a zenekar második nagylemeze, az Arcanes. A srácok nem változtattak a jól bevált formulán, vagyis maradtak az akusztikus hangszerekkel előadott, atmoszférikus muzsikánál. A debüthöz képest annyi minimális különbséggel, hogy ezúttal egy szerzeményben tényleges ének is hallható. Tehát nem 100, hanem csak kb. 85 %-ban instrumentális az aktuális korong. Ugyanis a Le Bateleu-ben Laure Le Prunenec énekel, nem épp szokványos stílusban és hangszínen. Egyébként ugyanazt a kozmikus, szárnyaló zenét játsszák, amit már 2017-ben is hallhattunk tőlük. Mint ahogy a TGOO (már csak a Lovecraft-os ihletettség miatt is), úgy a Spectrale is szeret az Űrben és a bolygók között utazgatni, utaztatni a hallgatót. Bár ezt merőben más eszköztárral teszik.

Ha nagyon le akarnám egyszerűsíteni a dolgot, azt mondanám, hogy ez a formáció akusztikus gitárok, dob, cselló, szintetizátor és különböző effektek segítségével játssza sajátos post-rockját. Talán csak a cselló használat miatt, de hazai viszonylatban párhuzamot érzek köztük és a Képzelt Város között. Akik Anatolij című albuma az egyik kedvenc post-rock lemezem úgy világviszonylatban. Az Arcanes-en hallható muzsika nem olyan kemény, lévén itt nincsenek torzított elektromos gitárok, de hangulati szempontból majdnem olyan erős, mint az Anatolij. Hangulatos, de egyúttal a bemutatkozó ▲- hez hasonlóan ez sem működik mindig, azaz tipikus hangulatzene. Viszont akinek tetszett a 2017-es opusz, annak ez is tetszeni fog!

A 10 tételes Arcanes dalcímei ezúttal mind franciák, ellentétben az első lemezével, ahol a legtöbb angol volt. Persze ennek egy alapvetően instrumentális zene kapcsán szerintem nem sok jelentősége van. A Nyitányt követően a Le Soleil azt a hangzásvilágot hozza, ami engem már három éve is megfogott. Csodásan természetes, fület gyönyörködtető a sound, fejhallgatóval még olyan apróságok is előjönnek, amik hi-fin hallgatva nem feltétlenül. A muzsika pedig hol sodró, hol kényeztetően érzéki, finom. De végig megvan az utaztató jellege. A L’Impératrice-ben már-már vidám gitártémák, akkordbontások hallhatók, olykor van egy spanyolos lüktetése a dalnak, amit a cselló ridegebb, sötétebb témái ellensúlyoznak. A csellójáték (hangszín és játékstílus) kapcsán is egy hazai zenekar, az After Crying ugrott be. Akiket külföldön valószínűleg többen ismernek, kedvelnek, mint idehaza. A lemez közepére négy rövidebb kompozíció került, hogy aztán három hosszabb lélegzetvételű darabbal zárják ezt a bő háromnegyed órás művet. Nekem kifejezetten szimpatikus a Spectrale-ben, hogy egy 2-3-4 perces szerzeményt is ugyanúgy meg tudnak tölteni tartalommal, ki tudják benne fejteni a témákat, hangulatokat képesek kelteni, mint egy 6-7 perces szám esetében. Egyértelmű, hogy a korong legmeglepőbb szerzeménye a Le Bateleu. Elsőre bevallom fura, szokatlan is volt az ének, de hamar ráéreztem az ízére. Most már kifejezetten örülök, hogy Laure hallatja benne a hangját, hisz őáltala is színesebb lett ez a lemez.

Az artwork ezúttal is tetszetős, Jeff keze munkáját dicséri. Az első lemez bronz-fehér dominanciáját ezúttal a fehér, illetve a kék szín árnyalatai vették át, de a megvalósítás ismét pazar lett! Számomra az album egyik csúcspontja a La Lune, melyben Léo Isnard a megszokotthoz képest erőteljesebb, technikásabb dobolást prezentál. Mondjuk a záró, majd’ 7 perces La Papesse is meggyőzőre sikeredett.

Tehát az Arcanes nyugodt szívvel odatehető igényesség, zeneiség szempontjából a bemutatkozó korong mellé. Ezt sem fogom agyonhallgatni, de úgy érzem bizonyos hangulatokban, élethelyzetekben kiváló társként fog szolgálni!

Poets of the Fall
október 09.
Ultima Ratio Fest 2022
október 10.