Az ex-The Great Old Ones tag, Jeff Grimal által alapított Spectrale 2017-es „tömött háromszöges” bemutatkozó albuma szerintem kiválóan sikerült. A mai napig tartom azokat az észrevételeket, amiket anno a recenziómban lefektettem. Nem kellett túl sokat várni a folytatásra, ugyanis tavaly novemberben megjelent a zenekar második nagylemeze, az Arcanes. A srácok nem változtattak a jól bevált formulán, vagyis maradtak az akusztikus hangszerekkel előadott, atmoszférikus muzsikánál. A debüthöz képest annyi minimális különbséggel, hogy ezúttal egy szerzeményben tényleges ének is hallható. Tehát nem 100, hanem csak kb. 85 %-ban instrumentális az aktuális korong. Ugyanis a Le Bateleu-ben Laure Le Prunenec énekel, nem épp szokványos stílusban és hangszínen. Egyébként ugyanazt a kozmikus, szárnyaló zenét játsszák, amit már 2017-ben is hallhattunk tőlük. Mint ahogy a TGOO (már csak a Lovecraft-os ihletettség miatt is), úgy a Spectrale is szeret az Űrben és a bolygók között utazgatni, utaztatni a hallgatót. Bár ezt merőben más eszköztárral teszik.
Ha nagyon le akarnám egyszerűsíteni a dolgot, azt mondanám, hogy ez a formáció akusztikus gitárok, dob, cselló, szintetizátor és különböző effektek segítségével játssza sajátos post-rockját. Talán csak a cselló használat miatt, de hazai viszonylatban párhuzamot érzek köztük és a Képzelt Város között. Akik Anatolij című albuma az egyik kedvenc post-rock lemezem úgy világviszonylatban. Az Arcanes-en hallható muzsika nem olyan kemény, lévén itt nincsenek torzított elektromos gitárok, de hangulati szempontból majdnem olyan erős, mint az Anatolij. Hangulatos, de egyúttal a bemutatkozó ▲- hez hasonlóan ez sem működik mindig, azaz tipikus hangulatzene. Viszont akinek tetszett a 2017-es opusz, annak ez is tetszeni fog!
A 10 tételes Arcanes dalcímei ezúttal mind franciák, ellentétben az első lemezével, ahol a legtöbb angol volt. Persze ennek egy alapvetően instrumentális zene kapcsán szerintem nem sok jelentősége van. A Nyitányt követően a Le Soleil azt a hangzásvilágot hozza, ami engem már három éve is megfogott. Csodásan természetes, fület gyönyörködtető a sound, fejhallgatóval még olyan apróságok is előjönnek, amik hi-fin hallgatva nem feltétlenül. A muzsika pedig hol sodró, hol kényeztetően érzéki, finom. De végig megvan az utaztató jellege. A L’Impératrice-ben már-már vidám gitártémák, akkordbontások hallhatók, olykor van egy spanyolos lüktetése a dalnak, amit a cselló ridegebb, sötétebb témái ellensúlyoznak. A csellójáték (hangszín és játékstílus) kapcsán is egy hazai zenekar, az After Crying ugrott be. Akiket külföldön valószínűleg többen ismernek, kedvelnek, mint idehaza. A lemez közepére négy rövidebb kompozíció került, hogy aztán három hosszabb lélegzetvételű darabbal zárják ezt a bő háromnegyed órás művet. Nekem kifejezetten szimpatikus a Spectrale-ben, hogy egy 2-3-4 perces szerzeményt is ugyanúgy meg tudnak tölteni tartalommal, ki tudják benne fejteni a témákat, hangulatokat képesek kelteni, mint egy 6-7 perces szám esetében. Egyértelmű, hogy a korong legmeglepőbb szerzeménye a Le Bateleu. Elsőre bevallom fura, szokatlan is volt az ének, de hamar ráéreztem az ízére. Most már kifejezetten örülök, hogy Laure hallatja benne a hangját, hisz őáltala is színesebb lett ez a lemez.
Az artwork ezúttal is tetszetős, Jeff keze munkáját dicséri. Az első lemez bronz-fehér dominanciáját ezúttal a fehér, illetve a kék szín árnyalatai vették át, de a megvalósítás ismét pazar lett! Számomra az album egyik csúcspontja a La Lune, melyben Léo Isnard a megszokotthoz képest erőteljesebb, technikásabb dobolást prezentál. Mondjuk a záró, majd’ 7 perces La Papesse is meggyőzőre sikeredett.
Tehát az Arcanes nyugodt szívvel odatehető igényesség, zeneiség szempontjából a bemutatkozó korong mellé. Ezt sem fogom agyonhallgatni, de úgy érzem bizonyos hangulatokban, élethelyzetekben kiváló társként fog szolgálni!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Ez egy nagyon kellemes kis cucc, úgyhogy küldöm a like-ot!