2016-ban jelentkezett utoljára nagylemezzel a finn tradicionális doom matuzsálem, a Spiritus Mortis. Ezt az évszámot könnyen megjegyeztem, mivel a Hangpróbán sok érv és ellenérv felvetült az egyébként nagyszerű The Year Is One kapcsán, amit egyesek az évtized doom lemezének tekintenek, míg másokat kevésbé hatott meg. Meglepő módon ezúttal az ellentábort gazdagítottam és a véleményem gyökeresen azóta sem változott. Úgy gondolom, hogy a több, mint tíz éven át nem túl érdekfeszítő demókból táplálkozó zenekar sokkal inkább a kora miatt lehet kultikus, mintsem teljesítménye miatt. Debütálásukra egészen 2004-ig kellett várni, a zenekarról elnevezett korong pedig a jó lemezek sorát gazdagítja, amit nem hasonlítanék a zenekarral gyakran együtt emlegetett Reverend Bizarre kapcsán már csak azért sem, mert stílusában erőteljesen merített a tengeren túli heavy/doom zenekarok hangulatából (Iron Man, The Obsessed). A néhány évre rá megjelenő Fallen még ennyire sem sikerült maradandóra, így alapvetően nem soroltam magam a banda feltétlen hívei közé. Aztán 2009-ben megtörtént a Spiritus Mortis-sal a legjobb, ami történhetett velük: egy valódi legenda társult az egyébként Teemu Maijala és Jussi Maijala testvérpár által indított formációhoz. Ez nem volt más, mint a nevében is tiszteletet parancsoló Albert Witchfinder (Sami Albert Hynninen – művésznevét remélhetőleg már nem kell magyarázni…), aki egyenesen a Reverend Bizarre dalnoki posztjáról kilépve keresett magának új lehetőségeket. A kapcsolat azonnal adott volt és a zenekar 2009-es The God Behind The God lemezén hirtelenjében megnőtt a dalok hossza és azok még le is lassultak, még ha nem is a reverendások szintjére.
Hatalmas minőségi és hangulati ugrás következett be, ez kétségtelen, de dalok területén megmaradtunk a jó kategóriánál. Hosszú csend után érkezett a már említett The Year Is One, melynek ismételt hallgatásánál újra és újra az jut eszembe, hogy az 53 perces lemez közel 70%-a doom alapmű, a maradék 30 viszont vagy felesleges időhúzás, vagy ötlettelen a többi részhez képest. A Babalon Working című tételt például a Holdig lőném fel, annyira jellegtelen a lemezt nyitó két sláger után, míg egy Holiday In The Cemetery tarkónvág és felmossa velünk a padlót.
Térjünk rá azonban az új korongra, amit már csak azért is kifejezetten vártam. Kérdés volt ugyanis, hogy merre is fog tudni tovább lépni ez a horda, mivel a Boszorkányvadász tovább állt egy újabb doom metal csapatba, aminek már a neve is tipikus utalás (Friends Of Hell – a legendás angol doom csapat 83-as lemeze). Helyére Kimmo Perämäki érkezett, aki igencsak meglepett teljesítményével. Első körben azért, mert legnagyobb sikereit eddig epikussággal megtoldott heavy/power csapatok frontembereként érte el (Celesty, Masquerage, Spellwitch), másodsorban pedig azért, mert ebből nem sokat érzékeltem a lemezen. Tiszta hangjai ellenére többnyire metalosabb, karcosabb arcát mutatta és kifejezetten emlékeztetett a csapatban legtöbb ideig éneklő Vesa Lampi orgánumára. Meglehetősen széles skálán tud tehát mozogni, zenekarba való meghívása semmivel sem volt gyengébb húzás, mint elődjéé. Dalok terén is ugrottunk egyet a nagyívű tételektől a korai lemezek 4-5 perces anyagai felé, ugyanakkor hangulatban megmaradt a pátosz, az emelkedettség. Ennek a kettősségnek köszönhetően a The Great Sealt alapvetően hallgathatóbbnak, gördülékenyebbnek és ilyen tekintetben szórakoztatóbbnak éltem meg, mint az elődjét. A kiadványt nyitó Puputan például alig 5 percben hozza a modern idők Candlemass-féle slágerességét úgy, hogy a tempóváltásról sem mond le, valamint dalszerkezete sem az ismétlődésekre épít.
Kimmo a jóval lassabb Death’s Charioteer esetében is működteti a doom szálakat, miközben tovább bizonyítja énekesi képességeit. A dal második felében konkrétan már-már nőies magasságokba emelkedik, amire rákontráznak egy morgásszerű, mély hanggal. Ettől függetlenül a dalban már jelentkezik az előző korongon is pusztító túlírás: az egyszerű riff, könnyed énektéma a gitárszólóig nagyszerűen sodor magával, utána viszont mintha „újra kezdődne” a dal és már nem igazán tud kellő lendületet, érdeklődést fenntartani. A Martyrdom Operation szerencsére helyreteszi a dolgokat és akkora heavy/doom orgiát rendez, hogy bérelt helye lesz az év legjobb tételei listámon, ami ezt a vonalat illeti. A minőségi dallamok és kórusok ráragadtak a folytatásban érkező Skoptsy című kellemes lassulásra, a Khristovovery pedig egyenesen a The Year Is One legjobb pillanataira emlékeztet szaggatott Sabbath riffelésével és okkultizmusával. Konkrétan a Jesus Christ, Son of Satan testvérszerzeményének tekinthetjük.
Bár önmagában nem rossz heavy metal menetelés a rövid Visions Of Immortality, semmi keresnivalója a lemeznek ezen a részén, ahol a Khristovoveryt már inkább a monumentális daloknak kell követniük, mint a Feast Of The Lord, vagy a lemezt záró Are You Witch. Ez a kettős a kiadvány ékköve, aminek meghallgatása után a zenekar nem túl termékeny életútja ellenére sem tudom őket nem legendaként kezelni. Érzelmek sokaságát hozó súlyos doom metal tétel mindkettő, amit nem tud bárki, bárhol megírni, nemhogy előadni.
Tehát igencsak elégedett vagyok az új koronggal és úgy érzem valahogy a helyére is emelte a szememben a csapatot. Hullámokkal, üresjáratokkal tarkított évtizedek állnak mögöttük, de az, hogy a műfajért hazájukban igencsak sokat tettek és tesznek, az kétségtelen. Ez az év egyik legminőségibb hagyományos doom kiadványa a Las Cruces mellett, legalábbis eddig. Az album hivatalosan augusztus 16-án fog megjelenni, úgyhogy legalább van mit várni.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
