A punk és a black metal több ponton is hasonlít egymásra, még ha első ránézésre ez nem is olyan nyilvánvaló. Mindkettő favorizálja a primitív zenei megvalósítást, elvégre a punk általában három, a black metal meg két akkordot használ a legtöbbször. Közös ellenséget is sikerült találniuk, név szerint a modern társadalmi berendezkedést, amit mindkét szcéna mélyen megvet, csak különböző szemszögből. A lázadással tehát nincs baj, ha zeneileg is találkozik a két stílus, akkor egy nagyon izgalmas és energiától duzzadó végeredményt kaphatunk. A Spiter ezt a stílust képviseli, Philadelphia városából származnak és eddig csak egy EP volt a nevük mellet, amit tavaly adtak ki. Azonban ami azon hallható az több mint meggyőző, nem is véletlen, hiszen rutinos rókák találhatóak a tagok között. A Devil Master és a Shitfucker egy-egy tagja adott életet a Spiter számára, ezen bandák behatásai a zenében is megtalálhatóak. Nem kellett sokat várnunk a folytatásra, a Bathe The Babe In Bats’ Blood sodró lendülete egészen a temető kapujáig visz minket.
Richard Spider felel a gitárért és a vokálért, a Shitfucker-ben Demonbitch álnéven kell keresnünk, ahol hasonlóan elborult kompozíciókért felelős. Bat pedig a Devil Master képviseletében tépi a bőgő húrjait. A Spiter le se tagadhatná, hogy kik a szülei, hűek maradnak a srácok ahhoz a muzsikához amit az anyabandákban játszanak. Snake neve az egyetlen, ami nem hangzik ismerősen, de aggodalomra semmi okunk, nagyszerűen és szakértelemmel püföli a dobot. 35 percnyi töménytelen energia árad ebből az albumból, ez egy punk által inspirált albumtól el is várható. Mindezt olyan lazán hozzák, hogy majd szétesnek. Ez a kettősség viszont nem annyira jellemző egyik műfajra sem.
Klasszikus horrorfilmekre jellemző orgona szól a Suicidal Blood Fucker-ben, hirtelen egy kósza hang elejti a száján a következő sorokat: “This is Spiter“. Más sem kell a csapatnak, meg is érkeznek, mégpedig olyan sebességgel, aminél még a traffipax is kiakadna. Energia, sodrás, lendület és végtelenül punk…ha nagyon akarnám ennyivel le is tudhatnám a Spiter által képviselt stílust. A vokál a black metal-ra jellemző, kicsit rekedtes károgás, ami nagyon jól áll ennek az egyszerű, ám mégis hatásos zenének. A Phantoms még inkább rálép a gázra, blast beat hegyek sorakoznak szinte végig a szám alatt, a gitár pedig továbbra is a punk szellemiségében azt a bizonyos három akkordot használja. Mégis itt nagyobb teret kap a black metal, fenyegető riffek borzolják a kedélyeket. Hatásos szerelemgyereke ez a két stílusnak, a hangulata pedig igazán megkapó. Komolyságnak nyoma sincsen, egyszerűen kimentek a haverokkal a közeli temetőbe, megy a szalonnasütés, fogy a hugyosbor és nagyon gonosz pózokat vágtok mialatt ezt teszitek.
A Tortured Soul hallgatása közben kapott el a leginkább a Devil Master által képviselt stílus. Ebben semmi meglepő nincs persze, nagyban hasonlít a két banda stílusa. A Devil Master az idei albumában viszont egy kísérletezősebb irányt vett, ennek itt nyoma sincsen, csak az ösztönzene megy, de az dögivel. A Spiter albumán kísérletezésnek és komplexitásnak nyoma sincsen, nagyban hasonlít a Devil Master első albumára, de talán még inkább a Cape Of Bats-re. Ez volt az első bandája Bat-nek, ahol még primitívebb volt a muzsika, de az energia az betöltötte az egész teret. Könnyen meglehet, hogy a Spiter fogja átvenni a helyüket, pontosan azt reprezentálja, amit ezek a bandák pár évvel ezelőtt. Kicsit fésületlen, egyszerű, kell is hozzá egy kis hangulat, de ha az megvan, akkor Duracell nyuszi módjára mennek végig rajtunk a tökös futamok.
A Foreshadow-nál aligha találunk fülbemászóbb tételt az albumon, együtt fogjuk ordítani velük az egészet, ha tetszik, ha nem. Számos ilyen dal sorakozik az albumon, napok múlva is emlékezni fogunk akár az egész tételre úgy ahogy van. Már le is akartam egy kicsit húzni az albumot az egysíkú dalok miatt, aztán megérkezett a Living Nightmare kicsit rajzfilmes kísértetiessége. Több mint öt perces hossza miatt sejthettem volna, hogy ez nem az a tipikus végigszántás lesz. Egy idő után persze ez következik, nem tagadják meg magukat és nem is kell. Ők ezt tudják és ezt is hozzák. Én személy szerint végigszórakoztam az egészet úgy ahogy van, a hangzásba se tudok belekötni, mocskos és mégis hallani mindent. Igen még a basszus dörmögését is a háttérben, ami azért még manapság is megsüvegelendő. A Spider Biter pedig egy fékezhetetlen energiabomba, ami tele van repeszekkel, és te élvezed, ahogy szétlyukasztja a testedet. Már-már grind-ra jellemző sebességgel üt el minket a zebrán. Nincs rossz szám a korongon, de ezeket mindenképp ki kellett emelnem.
Aki vevő az olyan dolgokra, amiket az előbb felsoroltam, azok végtelenül élvezni fogják azt, amit a Spiter képvisel. Nincsenek nagy talányok, sem filozofikusnak álcázott végtelenül sekélyes gondolatoknak. Őszinte és bulira ösztönző zene, ez a lényege a Spiter-nek. Menjen a headbang, rúgjunk be és élvezzük a mindent elsöprő lendületet. Mindig sikerült megtörniük az egysíkúságot, még ha néha csak az utolsó pillanatban is. Nem is akarok belekötni ebbe, mert nem lehet. Ez nem a fennkölt lemezkritikusok lemeze, akik metal-ból doktoráltak az egyetemen, hanem az olyan ösztönzenéket kedvelő fazonoké mint én. A Bathe The Babe In Bats’ Blood június 18-án jelent meg a Hells Headbangers gondozásában.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
