Squealer
Insanity (2020)

2020. utolsó hónapjában jelent meg a Squealer új lemeze. A német heavy metal hullámán 1984-ben alapított, a thrashes elemeket dallamos speeddel ötvöző zenekarok táborában a hesseni Squealer sokáig underground maradt. Amikor végül kiforrott anyaggal állt elő, már az első lemezével felhívta magára a figyelmet. Igaz, a korong megjelenésére 1992-ig várni kellett. Az AFM látott fantáziát a zenekarban, így a harmadik, The Prophecy c. lemezükkel 1999-ben valóban áttörést értek el. Ez a lemezük annyira jól fogyott, hogy 2000-ben Nuclear Blast-újrakiadásként kerülhetett az amerikai boltokba. Az eredeti felállás (Andy ‘Henner’ Allendörfer – ének, Axel Fischer – gitár, Bernd Adam basszusgitár és Frank Wolf – dobok) az első sikeres lemezre már módosult (Mike Kramer – dobok). Azon a lemezen az Edguy énekese, Tobias Sammet is beállt a mikrofon mögé néhány dallam erejéig. A zenekar tagsága aztán változott, nem sokkal később a dobok mögé Mike Terrana ült, ekkor néhány dalban vendékeskedett Roland Grapow (Helloween, Masterplan) gitáron. Miután a Squealer lehetőséget kapott a Judas Priest előzenekaraként európai turnén részt venni, ismét tagcsere következett és a banda kissé stílust váltott, (a lemezborítókon ezt a logo-csere is jelzi), de legalábbis kereste a megújulás útját.

S bár a lemezek ritkábban követték egymást és a zenekar különböző posztjain jöttek-mentek a hangszeres és énekes tehetségek, a Squealer továbbra is fontos bandaként volt jelen a színtéren. 2016-ban a Metal Cruise 70000 Tons Of Metal rendezvényen is felléphettek. Akkorra a basszusgitáros Manuel Roth és az új énekes Sebastian Werner a csapatban már stabil pozíciókat töltöttek be. 2018. februárjában jelent meg első lemezük a Pride & Joy Music kiadónál. A felvételek producere Roland Grapow volt, míg a masteringet Mika Jussila (Finnvox Studios) végezte. A korong idejére Martin Winter állandó dobosként tért vissza a bandához. A megszilárdult csapattal a Squealer visszatért a The Prophecy hangzásához. A 2020. december elején továbbra is a Pride & Joy Music kiadónál megjelentetett korong a banda 9. nagylemeze (akárhogy számolom, bár a promo-anyag ezt tízedikként jelöli). A lemezt, annak laza tematikájában és hangzásvilágában az előző, Behind Closed Doors folytatásának szánták. A magát power & thrash metal stílusban elhelyező Squealer valóban jellegzetes német hangzású, dallamos speed és dallamos thrash zenét játszik.  Tekintettel korai megalakulásukra az azonos évben startolt Angel Dusttal, vagy a kicsit később indult Accuserrel vont párhuzam nem megalapozatlan, mint ahogy a dallamosabb Rage-hez való hasonlóság felvetése sem helytelen. Valószínűleg jó koncerteket tudnának adni közösen 2021-ben.  A Squealer-ötös felállása 2020. decemberében: Lars Döring – gitár, Michael Schiel – gitár, Sebastian Werner – ének, Manuel Roth – basszus, Peter Schäfer – dobok. A nem túlgondolt borítóról egy kiegyensúlyozottságot sugárzó, mosolygós csapat tekint ránk. (ld. a linkek háttérképét).

Ahogy már a Squealer korábbi lemezein is erős riffeket támogatott a színes vokál, az új korongon is jelen vannak a többszólamú kórusok. Lírai zenétől a durva reszelésig mindenféle dallamot hallhatunk. A zene, a produceri munka, a megszólalás színvonaláról sokat elmond, hogy a végső formába öntés ismét Roland Grapow keze-füle munkája, aki emellett szólózott is egy-egy dalban. Vendégénekesként többek közt az AXXIS énekese, Bernhard Weiß (Black Rain) hallható – a banda, többen emlékezhetünk rá, hazánkban a Black Sabbath Headless Cross-koncertjén nyitott -, egy másik dalban a Savatage-ban feltűnt Zak Stevens (Circle II Circle, TSO) állt be a mikrofon mögé!

A korong lendületesen kezd, pergő dobbal, és dübörgő gitárral, majd folytatódik azzal a jellegzetes pattogó-kapkodó zenével, amiről már csak a zene hallatán is beazonosítható a Squealer.  A fő dallamában himnikus hangulatú Into Flames nyitódalban az ének hajlítása Peaveyt idézi; Sebastian Werner nem a könnyebb utat választotta. A dallamos, többek hangjával alátámasztott refrén alatt hihetetlenül feszes és tiszta gitár-basszus-dob összjáték hallatszik. Rögtön a második dal, a Salvation mókásan indul mire az ének gonoszkodó hangzása hatásosan ellenpontoz. És miközben a dallam súlyos üteme tovább döngöl, az ének játékosan tisztává válik. Ez a motívum minden dalt jellemez, az ének igyekszik önálló hangszerként színeket mutatni. A harmadik dalban aztán kialakul a soronként több- vagy egyszólamú vokál. A színes szóló sok-sok apró díszítéssel szórakoztat, ahol a ritmus játéka válaszol a szólógitár (ráadásul többszólamú) dallamíveire. A pattogó, thrashes dallamokkal induló, recsegős énekkel elmondott Bad Tasting Sin, benne csordavokálos kiáltásokkal kiválóan jellemzi a banda sokszínűségét a power-speed-thrash eszköztáron át. Fura, ahogy a dal amolyan RHCP-ös kórusba torkollik majd ismét US-thrash-es formát ölt. Szeretek sok-sok, pusztán szórakoztatást kínáló dalt, de ebben a zenében az is megfogott, hogy a szövegek közölni kívánnak valamit. Érdemes figyelmesen hallgatni a korunk társadalmi betegségeit taglaló sorokat, például ennek a dalnak az erős kezdésében. A Squealer első sikerlemezén, az 1999-es The Prophecy-n megjelentette a Depeche Mode alapmű Enjoy the Silence metal változatát, aminek itt, mintha egy saját ötletű testvérpárját hallanám a Low-Flying Brains formájában. Ismét a zene változatosságát jellemzi, hogy a gomolygó dark/gothic-alapú dalban mindvégig a fülemben csengett a Pink Cream Only Wanna Be with You-ja is (a nóta amúgy teljesen másról szól).

Jól hallható, hogy a Squealer mennyire képes a stíluselemeket ügyesen ötvözni. A hatodik dal már ismét egy pörgős, pattogós alapra épül, miközben az ének, mintha egy bábfilm aláfestő monológja lenne. Érdekes kettősség, hogy a már-már megnevettető hangzás mellett a dalok témája, a szöveg megfogalmazása egyáltalán nem vidám. Mindennek tetejébe az ének által ebben a dalban jelenik meg leginkább a lemezcím: Őrület. A squealeresen egyedi, saját stílusában homogén hangzású lemezen sok féle nóta hallható még.

Pl. a sötét hangulatú Hunter of Myself, a power hangzás felett ismét erős vokállal domináló, élettel teli (néhol párhuzamos) szólókkal ékesített címadó dal (Insanity), a harci dobokkal induló, darálós szaggatásba fakadó, széles terjedelmű, vidáman, majd heroikusan éneklő, aztán visító énektémájával hasító Lose Control. A fel-felbukkanó háttérkórusokkal és a képzett hangszeres játékkal a dalok mind a zenekar, mind a tagok zenei képességeit bizonyítják. A Squealer a power-speed-thrash metal szélesre tágított stílusán belüli változatosságot igyekszik megragadni. A Black Rain záró tétel hangulatos zongora-dallammal indul (Ingmar Klippert), a jól kidolgozott énekdallamokon a három említett énekes osztozik, egymásnak adogatva a sorokat. A dalt erősíti a vastag (már-már Blind Guardian-es) háttérvokál. Érdemes volt decemberig várni, az év egyik (szerintem) legjobb lemezére!