Straight Hate
Black Sheep Parade (2019)

Vastag, tapintásra erős CD-tok, pofás borító és konkrétan 16 oldalas szövegkönyv fényképekkel megtoldva. Az ilyen kiadványok manapság nagyon ritkák, hiszen mindenki a digitálisra esküszik (bár nem minősége, inkább olcsósága miatt), úgyhogy illik megbecsülni őket. Így fogok tenni mindenképp a lengyel Straight Hate kiadványával is, ami nemcsak a körítését illetően tekintélyt parancsoló, de a zenét sem tehetjük csak úgy simán a tucattermékek közé. Ennek első oka, hogy a nem túl gyakori grindcore-t választották formanyelvnek a művészetük hirdetésére, a második ok pedig az, hogy egy igencsak ütős, remek zenészekből álló csapat alkotja a zenekart. A 2008-ban alakult horda alapvetően tapasztalt előadókból állt össze, akik számos projektben bizonyítottak és bizonyítanak jelenleg is. Talán ennek köszönhető az, hogy maga a Straight Hate nem egy kifejezett lemezgyáros formáció: néhány EP és Split mellett csak két nagylemezt hoztak össze ezidáig, melyekből most a második, frissnek nem nevezhető 2019-es Black Sheep Parade van terítéken.

A banda elég sokáig alakult, formálódott, mire egyáltalán a bemutatkozásuk megszülethetett 2016-ban. Ennek a változásnak legfontosabb mérföldköve Wizun (Blaze Of Perdition, Ulcer, Dira Mortis, Deivos, Moon, Engraved, Christ Agony…) dobos bevétele lehetett, aki úgy szította fel megkérdőjelezhetetlen tehetségével a parazsat, hogy arra a többiek szinte reflexből tolták a régimódi, de hatásos grindet. Őt nagy eséllyel egyébként Kuba Brewczyński csábíthatta el, aki szintén vele zenélt a Dira Mortisban és a Parricide esetében is. A basszusért Przemek (Ape To God) a felelős, míg a gitártémákat rábízták a “zenekarszűz” fiatalságra, jelen esetben Kamil Nowickire. Az ő teljesítménye legalább akkora főhajtást érdemel, mint Wizun kitörései, robbanásai a dob tekintetében: tökéletesen formálja zenévé a dühöt és agressziót, ami alapvetése ennek a zsánernek.

Persze ezt már a zenekar nevének kiválasztásakor egyértelművé tették.
Ami egy kicsit hagyományosabb, az Kuba vokalizálása, kb. 70%-ban meggyőző, de nem túl változatos hörgésből áll, a maradék részben pedig sikerül néhány élesebb sikolyt, acsarkodást is kisajtolnia magából.
A kezdeti években még a koncepció sem volt teljesen világos, így esett meg, hogy a bemutatkozáson akadt némi melodeath hatás, amit viszont a második nekifutásra szépen kigyomláltak, helyére pedig nyomtak egy kis punk menetelést, ökölbe szorított hardcore feelinget. Bevallásuk szerint a legnagyobb hatással a korai Napalm Death munkásság volt hatással rájuk, amit le sem tagadhatnának. Az erős témák mindenképp ezt mutatják, ám a Straight Hate nemcsak büntetni és megtorolni akar, hanem szórakoztatni is egyben, így a stílusban megszokott rövid (1-2 perc) dalok bőven tartogatnak kapaszkodókat.

Ahogy véleményem szerint minden jelentős grind anyagot, ezt is átjárja egyfajta fiatalos kreativitás, ami nem feltétlenül a legeszeveszettebb módon lefogott hangok sorozatából áll, hanem 2-4 hangból, melyek olyan lüktetést képesek létrehozni, amit máshol még nem hallottunk. Érezhető tehát nemcsak az ösztönös, de a direkt törekvés is a kézzel fogható tételek megírására, ami kifejezetten jól sikerült a zenekarnak. Az alig fél órás játékidőben eloszló 16 tétel bugyborékolásaival, robbanásaival, egész dinamikus megszólalásával igazán jól elkülüníti egymástól a dalokat, hogy mindenki megtalálhassa a neki legjobban megfelelő csemegét.
Őszintén sajnálom, hogy a Black Sheep Parade jó néhány hetet pihent a promós lemezeim között, de ugye nem a kritikaírás az, amiből ebéd kerül az asztalra, így elég soká tudtam időt szentelni neki. Így is kissé késve érkezett el hozzánk, úgyhogy hozzátok be ezt az időt, pörgessétek bátran! A lemez elérhető a csapat bandcamp oldalán.