A télre való hangolódásban rendszerint sokat segít a Satanath kiadó szeretetcsomagja, ami hol fizikai, hol digitális formában kényeztet minket jobbnál jobb, máskor középszerűbbnél középszerűbb kiadványaival. Nincs ez másképp ebben az évben sem és rengeteg földalatti black/death/doom lemezt tárazhattunk be. Ilyen például a Stromptha második albuma, amit bevallom őszintén, első blikkre csupán származási helye miatt stoppoltam le magamnak. Ennek oka igazán egyszerű: a projekt egyike a jelenleg nyilvántartott hat zenekarnak, ami Grönlandról származik. Ezen belül is Qaanaaq városából, ami a világ legészakibb települése a maga 600 fő körüli lakosságával. Azt hiszem ennél már csak akkor lehetne fagyosabb a hangulat, ha közvetlenül egy jegesmedve prüszkölt volna CD-re nekem pár hangot és adta volna postára néhány rozmár közbenjárásával.
Persze azért illúzióink ne legyenek, a képen látható homályos tekintetű, J művésznévre hallgató fiatalember, aki a Stromptha mögött áll, nem egy igluban rögzítette ötleteit. A dalok többsége 2019-ben született és limitált kiadásban, demóként már megjelent, ezen felvételek Franciaországban felturbózott újboli kiadását hallhatjuk most. Nem tudom, mekkora különbségek lehetnek, minden esetre az Endura Pleniluniis szerintem nagyszerűen szól körülményeihez képest. Demós önmagát nem vetkőzte le teljesen, de magas, csilingelő hangjai, törzsi hatású dobjai és Mary Kankava új, rendkívül hangulatos borítója igazán meggyőzővé teszik a végeredményt.
Természetesen black metallal van dolgunk, amiben túltengenek a hangulatteremtő elemek és jellemzően lassú, doomos tempóban zajlanak. Mindenképp ez a legerősebb része az anyagnak, főleg, ahol hosszasan kapunk az akusztikus gitárokból. Amikor durvul a helyzet, akkor kapjuk meg igazán a várva várt fagyos légkört is. Ugyan J a változatosságra törekedhetett azzal, hogy a károgás mellett több hangon is énekel, de megmondom őszintén, ez több helyen gyengére sikerült. Tiszta hangból kétfélét hallhatunk: egy természetes vokált és egy kissé gótikusra (olyan Rammsteines mély motyogás) vett hangot. Előbbi teljes mértékben azonosul a lemez naturalista hangulatával, utóbbi viszont valahogy kilóg az egészből. Szerencsére nem kapunk belőle sokat, de azért elkezdtem aggódni miatta a nyitó De Sang Et De Brouillard esetében, miszerint jó lemezt választottam-e magamnak. A folytatásban érkező, szintén 9 perc környékén mozgó szerzemények azonban gyorsan eloszlatták a kétségeimet, ez bizony kiváló hallgatni való lesz a hidegebb napok elérkezésével.
Az Au Bout Du Tunnel: La Nuit Et La Neige sokkal agresszívabban ront nekünk és csak a végére csendesül le a gleccserek morajlása. Gyönyörűek a háttérben úszó, távoli gitár és billentyű hangok, amik az egész dalnak egy sajátos lüktetést adnak, de összességében itt és a többi tétel esetében is ismerős elemekbe botolhatunk bele. Simán össze lehetett volna olvasztani a folytatásban érkező Que Les Corbeaux Forgent La Tempête című dallal, mert az sem sokban különbözik tőle, még ha a hangulatot nem is vitathatjuk. Ennél izgalmasabb és érdekesebb a Le Passage Aux Fleurs és a Brûle, Prairie De Roses kettőse, melyek nem véletlenül lettek a legkorábban meghallgatható szerzemények. De mindenképp dicséret illeti a záró Quand Le Cornu Moissonera-t, ami próbálja feleleveníteni a lemez legjobb pillanatait összefoglaló gyanánt.
Az Endura Pleniluniis néhol epikus, máskor dermedt és vészjósló, időnként pedig amatőr bájt sugárzó alkotás, amire nem véletlenül figyeltek fel és megérte ebbe a pofásabb köntösbe öltöztetni. Ha érdekel titeket, tegyetek vele egy próbát a kiadó bandcamp oldalán keresztül.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
