Sumerlands
Dreamkiller

(Relapse Records • 2022)
boymester
2022. október 20.
0
Pontszám
9

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Phil Swanson nevű, nyughatatlan dalnok a hozzá tartozó doom és heavy metal fanatizmussal, valamint megbízhatatlan teljesítményével. Ha a zene megy a hangjához, nincs gond, ha kis hiba kerül a gépezetbe, alig születik középszerű anyag. A jó projekteket hivatott erősíteni a sok egyéb mellett megszületett 2013-as Sumerlands, ami egyszerűen nem kíván mást játszani, csak a világ legízesebb, legtisztább heavy metal muzsikáját. Ez Phil segítségével közel sikerült is nekik 2016-os bemutatkozásuk alkalmával, ám az alapvetően felfoghatatlan tapasztalattal rendelkező legénység pont vele nem volt igazán elégedett. Így került képbe nemrég a folytatást illetően Brendan Radigan neve, aminek hallatán már alapvetően habzó szájjal indítottam el a korongot. Szerintem Brendan az előző évtized egyik legnagyobb dalnok felfedezettje, az általa működtetett Magic Circle pedig az egyik legjobb dolog, ami a tradicionális doom metallal történhetett ebben az időszakban. Sajnos azonban három hibátlan lemez után a csapat földbe állt, Brendan pedig Justin DeTore dobos másik projektjében találta magát, ez pedig már az említett Sumerlands. Az Eternal Champion, War Hungry, Stone Dagger, Solemn Lament, Dream Unending tagok által körülvéve azt a minőséget folytathatta éneklés terén, amit már megszokhattunk tőle, zenészeink pedig tovább csiszolhatták szenvedélyük tárgytát, a 80-as évek első felének klasszikus heavy metalját.

Ennek hála szépen tegyük félre a nosztalgia iránti igényt, a rengeteg áthallást és másolatot: ahogy már az első lemez is, ez a kiadvány is születhetett volna akár 82-ben. Ebben az esetben alapműként hivatkoznánk rá. Ráadásul az elkövetők kvalitásának hála nem is a könnyen utánozható fajtából. Remek témák, sodró zenei lendület árad minden egyes tételből, melyeknek Brendan megadja ugyanazt az alaphangulatot, amit korábban Phil is jól tudott. Az alapvetően dögös, bőrszerkós metal mánia mellett most is ott bujkál valami megmagyarázhatatlanul sötét, nyomasztóan szomorú atmoszféra a dalokban, melyek képesek igazán egyedivé tenni. Így lesz méltó a Dreamkiller saját címéhez: a menetelések, a zakatoló futamok ugyanis árulásról, csalódásról, összetört álmokról, kívülállóságról szólnak, melyeknek hátat kell fordítanunk és a jó öreg motorra pattanva el kell tűnnünk a naplementében, vagy meg kell indulnunk valami viharfelhőkkel tarkított, epikus látványt nyújtó táj felé, ahogy annak idején egy valamire való B mozi végződött.

Azért nem mehetünk el természetesen a hatások, vagy más dimenzióban pályatársak mellett sem, hiszen egyértelmű a zakatolások tekintetében a Judas Priest hatás, sötétség tekintetében pedig Ozzy szóló albumai nyújtanak tagadhatatlan örökzöld és kimeríthetetlen táplálékot a zenekar nyughatatlan sáska-lelkének. A régi idők nagyjai közül ott lebeg az egész felett a Pagan Altar és a Cirith Ungol NWOBHM felől érkező szellemisége is (nem véletlen, hogy Brendan élőben helyettesítette az elhunyt legendát, Terry Jonest). Nem mehetünk el szó nélkül a Haunt, Hällas, valamint a testvérbanda, az Eternal Champions befolyása mellett, de ezek szinte már kötelező hallgatni valók azoknak, akik kedvelik ezt a fajta ősi metal vonalat.

Elhivatottságra, ismeretre szükség is van az alapos átéléshez, még akkor is, ha egy viszonylag rövid lemezről beszélünk a maga 36 percével. Ezen a játékidőn összesen 8 tétel osztozkodik, tehát nem kell tartanunk monumentális hosszúságú agyalásoktól, amit rögtön bebizonyít nekünk a nyitó Twilight Points The Way, ahogy komolyabb tökölés nélkül arcunkba tolja a hangulatot. A pattogó basszus, a lüktető dob rendkívül feszessé teszik, míg a játékos riffek oldják valamelyest ezt a formulát, ami kicsit a korai Rush lemezekre is emlékeztetett. Egyszerű dal egyszerű témákkal, de Brendan belevisz annyi életet és változatosságot, ami igazán hitelessé varázsolja. A rá következő Heavens Above már igazi könnyed nyári sláger is lehetne, ha nem nyomna minket agyon az ének súlya. A lassabb dal fifikásabb megoldásokat követel, melyekhez hozzá tartozik a korabeli hangzással felvértezett billentyűk bevetése is. A címadó tétel a zavartalan heavy/speed örömök tárháza a már megerősödött billentyűjelenlétével és azseniális riffszórással.  Ebben a dalban találhatjuk az album legerősebb szólóját is, amit jólesően végigtombolhatunk levegőt markolászva, sosem létezett húrok hasa alját csiklandozva.   A Night Ride ezzel szemben visszafogottabb, egy kicsit a glam irányába is tekinget egyszerűbb megoldásaival, de ez még nagyobb teret enged a nagyszerű éneknek.  Az Edge Of The Knife hard rockos kényeztetésbe csap át, ami leginkább a Perfect Strangers világára emlékeztetett, akárcsak a Force Of A Storm, mely tempója ellenére is igen komoly érzelmeket képes közvetíteni.

Talán senki nem fog meglepődni, hogy a sok nagyszerű tétel mellett a doomos The Saviour’s Lie vált a kedvencemmé, hiszen egy az egyben hozza a Black Sabbath Headless Cross hangulatát. A rövidke, de annál erősebb anyag a tempósabb Death To Mercy segítségével zárul méltó módon.

Sajnálom, hogy megszűnt a Magic Circle, de azt is, hogy majd hat évet kellett várni a Sumerlands kedvelőinek a folytatásra. Igazán erős ez a felállás, ami most nyilvánvalóvá tette a létezését a világ számára az amúgy sem gyenge debütálás után. Ha kedveled a vegytiszta, felesleges sallangoktól, pózolásoktól mentes, őszinte heavy metalt, akkor a Dreamkiller egyenesen neked készült el.                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                            

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.