Sxokondo
Altered Ego (2022)

Kihívással kezdem ezt az írást: a jelen banda nevét próbáljuk meg úgy kimondani, hogy közben nem köpködjük telibe 20 liter nyállal beszélgetőpartnerünk arcberendezését. Egyébként van ennek egy sokkal kiejthetőbb változata is: shock-hondo. Ez az eszperanto kifejezés lefordítva shockwave-nek értendő. Bonyolult? Pedig egész jól körülírja, hogy mire számítsunk ettől a svájci gárdától, akik nem a pápa becses aranytrónját őrzik a Szent-Péter bazilika kupolatermében, hanem metallic hardcoret játszanak. Mégpedig a Converge, Botch és a Breach szellemiségében. Nagybetűs, klasszikus bandák ezek ebben a műfajban, a Jane Doe és az Its Me God nekem is ott vannak a kedvenc lemezeim között, és nemcsak akkor, amikor erről műfajról beszélünk, hanem un-block. A 2014-es és 2020-as EP-k után úgy gondolták a srácok, hogy ideje lesz egy albummal is kedveskedni ennek az irányzatnak a rajongói felé. Helyi emberkék tekergették a kapcsolótáblán a kütyüket, név szerint Kevin Galland vette fel és keverte a dalokat, a maszterelés pedig Christoph Nothra hárult. A Studio Mécanique megfelelő terepnek bizonyult, ugyanis erős, súlyos mégis energiával teli hangzás jellemzi az Altered Egot. Egyedüli kritikaként talán a vokált lehet megemlíteni, ami egy kicsit hátrébb került a mixben a kelleténél. A többiről odalent.

Elenkhos, Mass Control, Churchill, Bunkr, The Stand, Desert Hobo. Ezekből a bandákból/projektekből jöttek össze ezek a jóravaló fiatalemberek. Ennek az országnak egyébkéntis figyelemre méltó hardcore színtere van, elég csak a KnutNostromo vagy a Coilguns nevét megemlíteni. A core kór alaposan megfertőzte ezt az országot és ebbe szinte mindig keveredik egy kis sludge is, extra súlyt pakolva a hangzásba. A Sxokondo tökéletesen illik is ebbe a képbe, vagyis itt nem fékevesztett arcletépésre kell készülni, mint az a New Yorki kollégáiknál lenni szokott. Könnyen eszünkbe juthat róluk a Neurosis is, akikre szintén elmondhatóak a fentiek. A Faded Brides ennek szellemében kezdi meg utunkat a furcsán nyakatekert agresszió birodalmába. A kezdeti feszült csendet Sébastien Gerber vokálja töri meg, vele együtt érkeznek a többiek is. Max Ferréol, Julien Merçay besegít neki gitár fronton, valamint a ritmusszekcióról se feledkezünk el: Julien Floch basszus és Iannis Valvini dob fronton erősíti a gárdát. Ebben a számban mindent megkapunk, amire a már megnevezett behatások által számítani lehet: izmos gitárriffek, tempóváltások, vérszomjas vokál és higanymozgással tekergő részek, amelyek ugyancsak folyékony halmazállapotú fő témáknak ágyaznak meg.

Tipikus metallic hardcore szám a Patented Lies is, amelyből talán a Converge és a Botch kettőse érezhető ki a leginkább, de ugyanezt el lehet mondani a többi számról is. Tehát revolúcióra ne számítsunk, az Altered Ego kifejezetten olyan lemez, amelyik a zsáner rajongóinak készült elsősorban. Akik ismerik a klasszikus, bejáratott neveket, azok csak szimplán élvezzék az utat. Ezt az utat az Old Gods New Gods folytatja, ahol remekül váltakoznak a kelekótyán, szabálytalanul közlekedő riffek a katonásan darabos társaikkal. A sima HC-ra utaló futamokat gyakran követik súlyosabb lelassulások, itt jön be ugye a sludge hatás a képletbe. És itt szokott a heves bólogatás is belépni. Nem könnyű így gépelni kritikát, de azért megoldom valahogy… Az Altered Ego viszont szarik az én problémáimra és a Le Dernier Civil egy sokkal primitívebb, ösztönösebb oldalát mutatja a bandának, amire ugyancsak könnyű helyeselni a koponyánkkal, amit simán betud törni ez a lemez. Az érzelmek leszarása kapóra is jött nekem, ugyanis hasonló témákat feszeget a Sxokondo is, ezek főleg a pandémia alatt gyűltek össze a tagokban. A Child of Rage személyében szintén nagyszerű szám teszi tiszteletét köztünk, aminek a közepén található atmoszférikus, billentyűkkel megküldött rész remek ellenpontot képez az általában erőszakkal és kétségbeeséssel teli alaphangulattal. A címadó dal pedig olyan lelassulásokkal bombáz meg minket, hogy szinte agyonnyom minket az egésznek a súlya. A disszonanciával való játszadozás és a zsigerből érkező nyers érzelmek szimbiózist alkotnak az Altered Egon.

Tökéletességről, mint oly sokszor itt sem beszélhetünk. Ez nem is a sokszor előforduló, ősök iránti tiszteletadás miatt van elsősorban, hanem az utolsó előttinek érkező Void lesz ebben a ludas. Egy instrumentális számról beszélünk, ami nálam egyszerűen nem illik a képbe. Egyhangú, sokszor ismétlődő és kissé élettelen riffek jellemzik ezt a tételt, ami egyszerűen semmit sem adnak hozzá a lemezhez. Sőt megakasztják annak a lendületét, természetes vonalát. A lemez többi részében azonban csak a már fentebb taglaltakat ismételgethetném, erről pedig próbálok leszokni. Na de legyen elég ennyi a negatív hullámokból mivel egy olyan lemezt tett le az asztalra a Sxokondo, amiben érezhető munka van és a zenei tudáshoz sok kétség nem férhet. Komplex és sokszor újrahallgatható az Altered Ego, ahol néha talán túlságosan is kézzel érinthetőek a behatások. Ez nálam inkább egyfajta tisztelgésnek vehető a klasszikusok előtt, de a következő lemezükben szeretnék egy kicsit több Sxokondo stílust kihallani. A Converge vagy a Botch és a többiek már megtették a magukét, most rajtuk a sor, ugyanis képesek erre, máskülönben nem írnám ezeket a sorokat. Igényes, jól összerakott, szerethető lemez a metallic hardcore rajongóinak. Október 28-tól már megvásárolható a Division Records honlapján.

Lubomyr Melnyk
február 04.