Nagyon izgalmas dolog néha kevésbé ismert terepen mozogni, és új dolgokat felfedezni. Ezúttal Dél-Amerika, egészen pontosan az Andok-hegység által uralt Chile zordságába szeretnélek elkalauzolni benneteket. Utazásunk során az idegenvezető szerepét a Wooden Veins nevű zenekar tölti be a nemrég megjelent In Finitude (Végesség – a szerk.) címre keresztelt első nagylemezének hathatós segítségével. És hogy milyen […]
Tovább »
A New York állam beli Kingstonban székelő avant rock/punk csapat, a Walking Bombs kiadja a „legfertőzőbb” anyagát, az LP hosszúságú Tears We Should Have Shed albumát. A Morgan Ywain Evans énekes és zenei szakíró vezette projekt egyfajta szóló- és zenei előadás együttműködésével létrejött „alternatív zene”. A mindenkori csapat küldetése a mentális kommunikáció és a kultálisan megosztó pillanatok összefésülése. Friss lemeze amolyan rohadjon-meg-a-gyűlölet (fuck the hate) hozzáállást fogalmaz meg és „válasz azoknak az ostobáknak, akik engem mindigis egy elszabadul hajóágyúnak gondoltak.” – mondja az énekes. Az áprilisban digitálisan már megjelentetett anyagról a Time to Go (Fuck Q) című tétel került kislemezként bemutatásra. A lemez maga a társadalmunk nagy kérdéseit, különösen a humánusságot veszi nagyító alá, hullámvölgyeket és -hegyeket mutat be, a szomorúságot és a dicsőséges, örömteli pillanatokat. Mindezt rendkívül változatos zene hozza közel a hallgatóhoz. A jól hallható, néha önállóan felvillanó ének az akusztikus gitár, trombon (nagy trombita) és basszusgitár összjátéka a zongorával kaleidoszkóp szerű muzsikát alkotnak. A stílusban, vagy inkább a stílusok keveredésében játszanak a lemezen kitűnő vendég előadók is: Elizabeth “Le Fey” DaPena (Globelamp), Sean Paul Pillsworth (Nightmares For A Week, Jerk Magnet), David Brenner (Gridfailure), David Bodie (ex-Time Of Orchids, Divest, Kayo Dot), Taraka Larson (Taraka, ex-Prince Rama), Jack Manley (The Jenifer Shop), és Justin Zipperle (Shadow Witch).
„Mindigis szerettem az olyan bandákat, mint a az Orange 9mm, Faith No More, vagy a Swans, akiknek dalai albumról albumra, újra és újra megleptek. Az én zenei tevékenységem 1993-ban indult, így ezekre a hatásokra reflektálhat.” – mondja Evans.
„A Walking Bombs ezen albuma egy felfedező út a hardcore és a punk zene világába is, olyasmi, amit Type O-hatásként összegezhetek. Persze így van benne némi grunge is.” Evans így folytatja: „De ez nem is a stílusok megjelöléséről szól. Inkább arról, hogy mi is jön ki a muzsikából… Igazából nem is a zenei stílusok zsinórmértéke szerint gondolkodom. Nagyon fontos, hogy ne hagyjuk elmúlni az életképességet. Tavaly majdnem diabéteszes kómába estem, és egy évig tartott a felépülésem. A 2020-es év, a Coviddal és minden más fontos eseménnyel igazán nyugtalanított, és arra késztetett, hogy becsatornázzam a szeretetet és a fájdalmat. Egy győzedelmes pillanatként élem meg, hogy végül elkészült a lemez. Nagyon sokat jelent nekem és boldog vagyok, hogy ennyien részt vettek benne. Legfőképpen annak örülök, hogy egy teljes hosszúságú lemezt készítettünk, egy erdő mélyén a Nada Recording Studioban a barátommal, Sean Paul Pillsworth-szel, akivel már több évtizede ugyanabban a szcénában élünk-mozgunk.”
A Graham Robertson – szaszofon és effektek, Partin Whitaker – dobok és Crews Carter – basszus és effektek felállásal működő avant-rock trió, az Odd Circus április folyamán jelentette meg Mantha című EP-jét a Good Idea Musicnál, amiről az alábbiakban Amarok videójukat láthatjátok.
„Amikor az ember mélyen elmerül az improvizációban, be van zárva, a zene valami varázslatos dolognak tűnik, mintha csak betoppanna egy látogatásra. A Manthá-n minden dal egy rövidke látogatást szimbolizál. Amarok (az inuit-eszkimók mitológiai óriásfarkasa, aki magányos vadászokat tekint prédájának) egy jól passzoló metafora egy ilyen felfedett pillanatra. Egy hosszú és parttalanul zajos jammaelésből így született meg az Amarok és amint testet ölt készen áll felfalni minket.” – kommentálták videójuka.
Az orlandoi zenekar téren és időn átívelő utazásra hívja hallgatóit. Improvizatív muzsikájuk határtalannak tűnik, a zenében megvalósított tájképfestészetként hat, és sosem tudni, hová tart. A kiadó alaposan körbe forgó iránytűt ad a felfedezéshez: a zenészek együttműködése valamiféle kísérleti jellegű pszichedelikus art-rock, a garázsrock és a fúziós stílusok fura keveréke, new wave, noise és sci-fi prog-rock elemekkel.
Az Aztec Sun, Bad Luck Gold, Tuff Lover, Astrocero, a Prison Wine, We’re So Hip, Diocious, illetve Savi Fernandez Band zenekarokkal, projektekkel nevet szerzett zenészek 2019-ben adták ki első teljes hosszúságú lemezüket Lunatic Children címmel. A Mantha három élőben felvett improvizációból született. A felvételeket maga a zenekar rögzítette és végül Crews Carter (basszer) keverte. A hangmérnök szerepét Joseph Carra látta el a melbourni Crystal Mastering sútidóból. A lemez artwork-jét Katharina Maisenbacher készítette. Az EP április 2-től digitálisan elérhető a Good Idea Musicnál míg fizikai példányban előrendelhető.
Megjelent az ex-Akela tagokat is felvonultató Avantgarde zenekar első albuma Mindig, bárhol címmel. A zenekart 2019 augusztusában alakította az Akelából akkor távozó Tóth Ervin–Kelemen József páros, a dobokhoz korábbi zenésztársuk Czomba Zénó ült, valamint a Nemzeti Hang egykori gitárosa, Szántó Tamás csatlakozott hozzájuk. 12 dalos lemezük az alábbiakban hallgatható végig.
Nem is volt még olyan régen, amikor a tengerentúli Kayo Dot-ot felfedeztem magamnak, mint az avantgárd metalnak is egyik legszélsőségesebb képviselőjét, és nemrég örömmel láttam, hogy csak október közepéig kellett várni, hogy újabb lemezzel jelentkezzenek, amivel aztán majd lehet küzdeni megint hónapokig. El is jött az október 16-os hivatalos megjelenés, azóta pedig majdnem eltelt tíz […]
Tovább »
Vannak introk, amit az ember meghall, és azonnal biztos benne, hogy ezek valami elképesztően jó dolgot vezetnek be. Aztán persze vagy pofára esik, vagy nem, de mikor az Aenaon The First Art-ja felcsendült, pont ez a fajta bizonyosság fogott el. És nem csalódtam. Kikkel is állunk szemben? Háromszáz göröggel. Nem, csak öttel. Akik 2005 óta […]
Tovább »
Ha avantgárd metalról esik szó, valahogy az utolsó országok egyike az USA, ami eszembe jutna, hogy ott ilyesmit játszik valaki. Nem tudom megindokolni, de ez van. A Kayo Dot nevével ugyanakkor találkoztam itt-ott, és nem is tudom, miért váratott magára a pillanat eddig, hogy utánajárjak, mi is ez, hogy csinálják ezt odaát. Hát, máshogy, mint […]
Tovább »
Mindenekelőtt köszönet s örök hála bahon kollégának, aki nélkül még egy darabig nem vettem volna észre, miben sántikálnak keselyűgyárék 🙂 Kedvencről írni valahogy nekem nehezebbre esik, mint olyan igazi kritikus kritikát valamiről, amit nem sajnálok. Valószínűleg ezért nem is nagyon szokásom ilyesmit tenni, egyedül akkor, ha meggyőződésem, hogy opus magnum született, és nincs nagyon mibe […]
Tovább »
Valószínűleg 2012 utolsó ajándéka számomra zenei téren az, hogy a Blutmond 2 év után új lemezt adott ki, viszonylag váratlanul, vagy csak az én figyelmemet kerülte el, hogy ilyen tervük van. Mindenesetre óriási várakozásaim voltak a lemezzel szemben, amelyeknek a pontszámból látható, hogy nagyjából sikerült megfelelniük. Mivel nem gondolom, hogy a svájci zenekar olyan ismert […]
Tovább »Közel 6 éve már, hogy a Diablo Swing Orchestra a Balrog Boogie kiváló bőgőtémájával betáncolt sokunk életébe, hogy a zenei stílusok amúgy is széles palettáján lefoglaljon magának egy saját kis részt valahol a periférián. Az a szám szinte ars poetica-ként előrevetít mindent, amit a DSO azóta is csinál; a zenei stílusok furcsa keveredését, a meglepő, […]
Tovább »
