Tar Pit

Tomb Of Doom (2018)

Alapvetően elkönyveljük a stoner/doom vonalat valami drogos, elszállós lazulásnak, tucatzenének és sokszor nagyon unalmasnak. Mindennek a nem túl becses megítélésnek pedig nem az irigység az oka a különböző tudatmódosító szereket birtokló személyek iránt, hanem az, hogy többségében maguk a zenekarok is így ítélkeznek maguk felett. Ez körülbelül olyan, mint az általánosítás, hogy minden black metal zenekar sátánista ördögimádók gyülekezete, miközben egy ilyen megállapítás csupán egy töredékét képes lefedni a valóságnak. Itt van stoner vonalon az egyetlen demója után 2018-ban bemutatkozott Tar Pit zenekar például, amely tagadhatatlan stoner elemekker operál, bár a zenéjükben jelen van némi blues (főleg a szólókat érdemes figyelni) és néhány iszapossabb, súlyosabb téma. Az oregoni srácok fő inspirációja nem Mariska néni méregdrága nadragujagyökerének ítélőképességromboló főzete, hanem a jó öreg okkultizmus és misztikum. Ennek megfelelően a Tomb Of Doom nemcsak külsőségében sötétebb egy átlagos anyagnál, de hangzásában, összhatásában is túlmutat egy szokványos bandánál. A probléma ezzel az, hogy ugyanez nem mondható el a zenészek és az énekes teljesítményéről, ami azért bőséggel megmarad a szimplán jó kategóriában. 

Az album megítélésében az sem segít túl sokat, hogy a néhány évvel korábbi demón az itt hallható 5 tételből három már szerepelt. Annyi a különbség, hogy közben gitárosváltás történt a zenekarban, de mind a hangzás, mind a felépítés változatlan ezekben a dalokban. Újnak mondható a nyitó Rune, ami igazi nyitó monolitként szeretné bemutatni azt a metszetet, amit a zenekar nyújtani képes. Ez tehát a Black Sabbathig visszanyúló stoner/sludge doom folyam, amit túlzottan nem bonyolítottak a srácok. A Tar Pit anyaga pont olyan, amit ezek alapján az információk alapján el tudunk képzelni, se több, se kevesebb. Komoly kihívást okoz azonban a viszonylag rövid korong végighallgatása, de ez nem sötétségének, súlyának köszönhető igazán, hanem a feleslegesen mélyen szántó hangzásnak. Ha már megjelennek a proto-doom elemek, néhol a punkos lendület, máshol a blues, akkor teljesen felesleges mindezt olyan mennydörgéssé alakítani, melyben a legtöbb ötlet összefolyik.

Mutatós borítója, változatosnak mondható témavilága és megjelölt forrásai, hatásai ellenére tehát ez egy jó, de igazán útkeresőnek mondható bemutatkozás. Leginkább annak tudom ajánlani, akik kedvelik a hosszan morajló, időnként meglendülő tételeket és az éneket illetően nincsenek különösebb elvárásai. A lemez teljes egészében meghallgatható a bandcamp oldalukon.

július 31.,