Terminus
The Silent Bell Toll (2021)

Sokan próbálnak úgy új utakat keresni a metal színtéren, hogy már meglévő elemeket társítanak egymás mellé eddig nem hallott kombinációban. Ennek köszönhetünk mindenféle hibridet, melyek között van, ami betalál, mások kevésbé sikeresek. Alapvatően az ilyen törekvéseknek egyetlen buktatóját az szokta okozni, hogy a kettő vagy több stílus milyen minőségben képes keveredni, idomulni egymáshoz. Teljesen más az eredmény, ha egy adott zene néhány percig hard rockként, máskor black metalként, utána meg progresszív irányt vesz és más, ha ezek az adott hangulatok, irányvonalak egymásba simulva, jól megírva szerepelnek. Ez egy olyan minőségi lépcső, ugródeszka, amit az igazán ügyesek tudnak legtöbbször hatékonyan, meggyőzőn teljesíteni. Így a végeredmény komplex lesz, nem pedig elemekből álló, tördelt kísérlet.

Szerencsére a jobb megvalósítások sorát viszi tovább a nemrég hozzámjutott Terminus zenekar harmadik nagylemeze. Még engem is meglepett, hogy az személyes ízlésemtől valamivel távolabb álló slágeressége mellett mennyire magával tud ragadni a csapat zenéje. Oldalukon “egyszerűen” progresszív sludge/stoner/doom metal/post-rock bandaként vannak feltüntetve, aminek olvasásakor igazi darabosságra számítottam a The Silent Bell Toll elindítása előtt, de gyorsan megnyugodtam, hogy itt jó dalírással kell szembenéznem. A felsorolt elemek közül tényleg mindent rá lehetne fogni a végeredményre, miközben az album viszonylag könnyen emészthető és gördülékeny marad. A koncepciót a középkori hangulattal átitatott akusztikus gitárok adják néhány harangszóval, billentyűvel, a progressziót a kalandozóbb dalrészek, amik nem találhatók meg mindenhol, csak a hosszabb tételekben. A doom adja magát, különösen Sebastian Thomas vokáljának köszönhetően. Énekhangja és dallamai sokban hasonlítanak Brett Campbellhez, aki a Pallbearert erősíti már hosszú ideje. A hatást az is erősíti, hogy az egyébként hangszerét izgalmasan kezelő basszer, Julian Thomas is besegít a kórushatás elérése érdekében. Lassúságban azért messze állnak a Little Rock-i hordától, mivel preferálják a középtempókat, groove-okat és gyakori váltásokat.

Tehát mindent megtalálhatunk a lemezen, okosan elegyítve. Persze azért a főszerep változik: hol a stoner feeling, hol a kőkemény doom, hol pedig a slágeresebb, rockosabb oldala mutatkozik meg a csapatnak. Kinek melyik irány fog jobban tetszeni, az már egyéni kérdés, de az egységes hangulat és minőség minden esetre megkérdőjelezhetetlen. Az azonnal ható dallamos ének tehát a slágerességet támogatja, ennek ellenére a csapat mégsem mond le a doomban rejlő érzésvilágról: vidámság helyett keserédesség, lemondás és sajátos melankólia lengi át az összes szerzeményt. Nem is lehet ez másként, hiszen már a The Failure Of Grief című instrumentális nyitány is olyan súlyos doommal ront nekünk, hogy elképzelni sem tudjuk, hogyan lehet ez ennél komplikáltabb a folytatásban. A válasz az, hogy egészen egyszerűen: a Dying To Breathe már Red Fang, Clutch féle témákkal kényeztet, a Black Swan pedig már szinte hard rockként kényeztet. A gyorsabb, lendületesebb tételek után szépen, fokozatosan indulunk el a sötétebb tónusok felé. A Lion’s Den fele például szépen menetel, azonnal ható dallamokat adagol, de a háttérben lelassul, hogy előkészítse az instrumentális Origin Of Fossilst. Innentől kezdve nagyítóval sem találunk hibát: a The Falcon heavy/doom gyöngyszem, a címadó egy igazi spirituális utazás, a Dawn Of Fire által felvezetett Oh Madrigal pedig egy valódi himnusz.

Bűnös kis élvezet tehát a Terminus, sok ismerős megoldással, mégis nagyszerű dalírással párosítva. Valahogy így tudok elképzelni egy olyan zenekart, aki bevezethet egy gyanútlan hallgatót a doom világába.

Ian Paice
december 12.
Desszert Záróbál
december 17.
ExtremeNoiseFest 2021
december 18.