Terrifiant

Terrifiant (2020)

Hosszas felvezetés a promóciós levélben és hosszú felvezetés a lemez elején egy különösebb odafigyelést nem igénylő intróval (Steel For Life)…

Így indult a kapcsolatom a belga Terrifiant zenekar hamarosan közkinccsé váló debütálásával, ami a hozzám a napokban érkezett digitális anyagok egyike. Mondanom sem kell, az év elejével szinte szőnyegbombázásként kapom a különféle finomságokat, melyeknek 90%-a önjelölt heavy metal istenségekből áll, akik a régi szép időket kívánják visszahozni. Akadnak ezek közt egész hangulatos, frissnek ható anyagok, de a belgák heavy/speed tekerése végérvényesen betette a kaput. No nem azért, mert olyan rettenetes anyag lenne, hanem pusztán azért, mert a zenekar olyan utakon jár, amin nem mindig tudom követni. A hasonló stílusmegjelöléssel, hard rockos megoldásokkal is operáló Stallion után hallgattam meg az anyagot és azonnal éreztette magát a különbség: míg előbbiek a 80-as évek klasszikusait vették alapul, addig a Terrifiant a 90-es évek elborult, határok nélküli őrületeit vette alapul. Egy éjjel-nappal speeddel tömött, mindennapjait gumiszobában töltő társaság képe sejlett fel előttem, akiknek, hogy levezessék őrületüket, hangszereket adtak nagylelkű ápolóik és orvosaik. Itt van kezdésnek a mikrofon mögött Lord Terrifiant, akiről gyorsan egyértelművé válik, hogy a zenekar atyaúristene is egyben. Az ürge visít, sikít, időnként pedig beazonosíthatatlan mormolásokat végez gégegyakorlatként, amikor pedig nem a Terrifiant dolgait intézi, akkor különböző black metal hordákban püföli a dobot (Possession, Heinous). Másik rutinosabb társa a gitáron játszó Slime Valdi, aki a számomra egyébként szimpatikus Saqra’s Cult nevű black formációban is játszik. Az ő riffjei és 100%-ban őskori heavy metalt árasztó témái adják a fő lendületet az anyagnak, játékát Thin Lazy (Old Sparky) pengetése egészíti ki. A basszus egész jól el lett dugva a lemezen, pedig Alcoloic próbál változatos utakat találni, Sniffany Baggs (igen, ezek mind a művésznevek) dobjátéka pedig az abszolút retro faktor az egészben. Nem hangzik szépen magyarul, de amolyan igazi leszarós, parasztos-punkos püfölést végez, amit személy szerint nagyon tudok kedvelni. 

Végül nálam is elkezdett működni a nosztalgia faktor, de sajnos a Terrifiant hatása nem a műfaj éltetését, hanem az általam szeretett régi anyagok előbányászását hozta magával. Ez annak köszönhető, hogy az album első fele a felesleges intró utáni ajtóberúgással nem felcsigázta az érdeklődésemet, hanem sokkal inkább lefárasztott. A zúzós Devil In Transport, Bed Queen kettős után jól esett a Just Because I Can lassabb (de nem lassú) tempója, de aztán a Metal And More ismét a zsibbasztó menetelés útjára lépett a Speedline című tétellel egyetemben, bármiféle különbség nélkül. A kiadvány csúcsteljesítménye kétség kívül a záró Iron Mountain, aminek jó hét percében végre megtanultak játszadozni kicsit a tempókkal, ami kifejezetten jól állt nekik. Zárásként kapunk azért még egy érdekesebb feldolgozást is: a négyszeres Grammy-díjas énekesnő, Pat Benatar egy dalának metalos átiratát. Könnyen meg lehet ismerni, mivel ez a dal tényleges refrénnel is rendelkezik…

Van egy lendülete a Terrifiant csapatának, amit kár is lenne elvitatni tőlük, de szerintem a speed metalnál épp olyan fontosak a himnuszok és a fogósság, mint bárhol máshol, nem elég pusztán gép módjára tekerni. Elég csak belengetnem az általuk megidézett heavy/speed favoritomat, a Metalucifert, akik nemcsak az öniróniától sem mentes hangulatot tudják megteremteni, de képesek egy teljes lemezen át érdekesek maradni és máris megérthetjük, hogy miért vagyok képtelen erre a gitártémákban időnként nagyon erős anyagra egy túltolt hatosnál többet adni…

augusztus 07.,
augusztus 12.,
augusztus 13.,