Azt mondják, hogy az őrület és a zsenialitás között csak hajszálnyi a határ. Sőt pár éve a Svédek, egy kutatás során be bizonyították, hogy a valamilyen skizofréniával küzdők és a kreatív, zsenialitást mutató emberek dopamin feldolgozásában elég nagy hasonlóságok vannak. Tehát az a szűrő ami miatt máshogy látják a dolgokat és ami miatt rendhagyó ötleteik lehetnek az az, hogy miként dolgozzák fel az örömöt. Nos, ezek alapján Mike Patton valami nagyon elbaszott módon dolgozza fel a dopamint. Az úriember neve valószínűleg mindenkinek ismerős lesz, aki kicsit is jártas a metal zenékben. Ha másból nem is a Faith No More-ból, mondjuk nekem talán ez az egyetlen formációja ami zeneileg nem jön be, noha sokszor próbálkoztam vele. Viszont az olyanoknak mint én ott van még a Mr. Bungle, a Tomahawk, a Dead Cross, a Fantomas vagy jelen ajánlóm tárgya a tētēma. Hősünk szinte össze számlálhatatlan zenekarban van jelen, érdekesebbnél érdekesebb figurákkal áll össze, még ha egy lemez erejéig is. Feszegeti a határokat és próbálkozik a minél elborultabb ötletei megvalósításával. Kísérleti zenék iránti rajongásának kiélésére létre is hozta a Ipecac Records-ot, aminek neve alatt a saját formációin kívül olyan legendás zenekarok is hoznak anyagokat mint a Melvins.
A Necroscope a második manifesztációja az Anthony Pateras ausztrál zongoraművész, filmzeneszerző, kísérleti elektronikus zenei producerrel kötött szövetségének. Az első lemez a Geocidal, rideg és steril volt, egy fajta aláfestő zene a világvégéhez. Addig a Necroscope számomra sokkal melankolikusabbnak hat, amit a múltból táplálkozó de még is modern köntösben prezentált ősi lüktetés jár át. A bele törődöttség érzése kerülgeti az egész lemezt, a világnak már vége van, nem számít semmi, de mégis itt van egy apró reménysugár ami adhat az életnek egy halovány célt, a világ romjain bandukolva.
Ilyen szabadelvű zenészeknél nehéz eldönteni mi is volt a cél egy lemezzel. Számomra ez a 40 perc olyan volt, mint egy utazás a Stalker videojátékok világában. Csernobil a katasztrófa után, az elhagyatott romos épületek a fel-fel tűnő megmagyarázhatatlan anomáliák, a kihalt erdők és mezők ahol csak a szél mozgatja a fűszálakat. Leszámítva a néha feltűnő mutáns állatokat vagy a jobb élet reményében dolgozó szerencsevadászokat. Lehet, hogy az alkotók azt se tudnák miről beszélek, lehet valami teljesen más volt a céljuk ,még is hasonló érzéseket keltettek. Megragadott hangulat képek, kitartott zenei anomáliák, őrült dob futamok mint egy elhagyatott épületben vágtázó, mutáns patkány csorda.
A kezdő dal ambientes, zongorás dallamai már előre vetítik a lemez hangulatvilágát és elég erős lenyomta Anthony filmzenés munkáinak, ami az egész lemezt átfogja itatni hol ilyen, hol olyan mértékben. A Cuttless Eye-ban viszont már tobzódnak a mutánsok. Dobon Will Guthrie segíti ki őket, elvetemült ütemei tökéletesen bele illenek a duo által felvázolt világba. Mike hozza amit tőle vár az ember, sikít, hörög, kántál, énekel kihasználja szinte az egész hangtartományát, ami valljuk be nála elég nagy. Anélkül, hogy egy hang is mellé menne. A klipes Wait Till Mornin’ az ami behozza a már emlegetett törzsi, sámánisztikus lüktetést, dallamokat. Mindezt igazi modern köntösben, Mike kántálásával és a torzított effektekkel, mint valami post-apokaliptikus törzsi tánc a tűz körül. A Haunted On The Uptake pedig mintha a borítón látható „anomália” násztánca leni.Kaotikus dobok és a Erkki Veltheim által prezentált vonós hangszerek igazi szónikus őskáosz képzetét keltik, amiben Mike hangja mint a káosz ura irányítja a dallamokat. A rendezetlennek tűnő csörömpölés tovább folytatódik még az All Sign Uncensored-en és a Milked Out Million-on is. Amit még is a lágy programozás és a finom vonós betétek tesznek befogathatóbbá. A dalok eléggé különböznek és tudom sokszor mondom ezt, de a lemez mégis egyben nézve értékelhető a legjobban. Az ide-oda csapongó hangulat ami ezt a bipoláris sokszor kaotikusan dühös, sokszor melankolikusan beletörődő érzést kelti adja a Necroscope különlegességét. Elektronikusan felfestett hangulat képek hullamain hajózunk, egy vonós hangszerekből és dobból álló ladikon, aminek kapitánya Mike Patton parancsoló hangjával vakkantja az irányt kedve szerint.
Nem egyszerű hallgatni való, sőt nem is tökéletes. Mike jó, de magához képest ez most nem egy kiugró teljesítmény. A kezdő dal már elriaszthat sokakat, mert nem a legjobban sikerült felvezetés, kicsit unalmasan vezet be minket a megálmodott világba, amiben néha találni üresjáratot. Viszont az olyan dalok mint a Wait Till Mornin’ törzsi lüktetése vagy a Dead Still-be oltott játékosan futurisztikus, tipikus Patton megoldások miatt érdemes próbálkozni vele
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Patton nagyon érdekes figura, akivel rendre próbálkozom, hátha megértem valamelyest az iránta táplált rajongást. Eddig nem jártam sikerrel, mert számomra ez bőven kimeríti az öncélú fitymacsattogtatás kategóriáját, bármelyik zenekaráról is van szó, de az esélyt most is megadom neki. Főleg, hogy van mellette egy ausztrál zongora saját névvel (Anthony Pateras márkájú, ha jól vettem ki a szövegkörnyezetből:)). Már csak egy zongoraművész kellene, aki mögé ül:) (bocs a szekáért, de agyamra megy a karanténosdi lassan).
Az esélyt (majdnem :D)mindenki megérdemli, mondjuk még én si aki szeretem is azt mondom, hogy van amikor túl lő a célon, lásd Fantomas. A szeka meg mehet amíg van mit javítani 🙂